Társas

Általános

Mi ez, bejegyzés? De csak mert csináltam valamit. Pontosabban csináltunk.

Íme!

Reklámok

Különkiadás

Általános

Rendhagyó bejegyzés: vélemény a magyar zenei élet gyöngyszemeiről!

A kettős ízelítő első előadója egy feltörekvő zenekar, a Pesti Srácok. “Vidék” című számuk egy őszinte segélykiáltás a poszturbanisztikum kultúrájából, ahol a betonból kiszakadt fiatalok a kultúrsokkot feldolgozni képtelenek, így vidéki tartózkodásukat másfél perc után be is rekesztik. Valójában ledobnák magukról a mókuskerék rabigáját, de önállóan képtelenek a változásra (ld. a székkel való viszonyt – asztalnál ráülni lehet, de ha ugyanaz a szék egy kicsit is eltér a számukra normálistól, megérteni sem képes a Pesti Srác). Ezt nem is annyira zenével vagy szöveggel, mint tekintetükkel közvetítik, ezzel húzva alá a modern világunk kommunikációképtelenségének abszurditását. Gratulálok, Srácok, ígéretes kezdet, csak így tovább!

Másodszorra pedig egy régi kedvenc, az Érzelmes Fiúk legújabb alkotása. Az őket még nem ismerőket ugyanúgy ragadja meg az első pillanatokban, mint a régi, hűséges hallgatókat. Kikacsintás a rajongók számára, hogy a kíséret a Fiúk első igazi nagy sikerének, a Messzelánynak kíséretére játszik rá, arpeggiózva, más ritmusban, más kulcsban, de a lényeget felismerhetően hagyva. Nem szorul azonban ilyen cuppogást keltő kuriózumokra a dal, örökérvényű, épp ezért mindig friss mondanivalója nagy irodalmi ősöket tudhat maga mögött: klasszikusoktól kezdve (ld. Kupidó), Villon Ellentétek balladája érintésével, Babitsot parafrazeálva (szívesen tollat ragadtam volna, hogy a Szerelemország c. tribute-verset megírjam a Fiúknak) jutnak el a végkifejletig. És, mint Newton, az óriások vállán állva talán messzebre látnak, mint eleddig bárki a műfajban. 

Röviden: ha ez a két szám reprezentatív bemutatója a magyar zenei életnek, bizakodva tekinthetünk a jövőbe. Hallgassátok. Szeressétek. Még ha fáj is.

In Memoriam

Általános

Siskel and Ebert

Roger Ebert, 1942-2013

 

Nyolc Általános

Általános

elementary_325Ajánló: Elementary

Nem jó az időzítése a sorozatnak. Illetve pont hogy de, csak elkésett: a ‘10-es évek nagy Sherlock-mániájának terepét a többi versenyző már évek óta futja, igen jó minőségben. A közhangulat sodra jócskán a víz alá húzza a későn jövő versenyzőt, és nehezen fog magának megbecsülést kívívni, hiába telitalálat esetleg a koncepció. Ööö– valami valami lovaglás valami.

Nem újdonság egyébként sem Amerika, sem egy női Watson, de nem a változtatás puszta ténye teszi gyanússá Lucy Liut és New Yorkot a néző szemében. Inkább, hogy mögötte az “ez a sorozat nem az a sorozat, pf, ugyan dehogy” izzadságszagát gyanítja. Szegény AmerHolmes próbálna szabadulni “testvére” árnyékából, de igazából esélye sincs: a brit sorozat a leglenyűgözőbb, legzseniálisabb, [tetszőleges egyéb szuperlatívusz], az amerikai pedig – nem.

Ez már az első rész megtekintése után nyilvánvaló, a továbbiakban pedig felesleges összevetnem a kettőt, mert rendre az amerikai maradna alul. Pontról pontra ugyanazt az idegesítő eredményt kapnánk: az Elementary, a Sherlock jobb. A torz perspektíva miatt torzulna a véleményem, lehúzós cikk kerekedne a dologból. Ach, könnyebb dolgom lenne, ha saját jogon gyenge lenne az új adaptáció, már előre dörgöltem a markom, hogy legyalulom a fenébe, erre meg… Pf.

Hagyjuk a nagyszerű elődöt, csak összezavar. Hogy teljesít hazai pályán Miller és Liu? A Mentalisták, Doktorcsontok, Helyszínelőkök tengeréből ki tud-e tűnni? A válasz egy csillagozott igen. Igen, mert nem használnak benne sci-fibe illő baromságokat számítógépes analízis címén. Igen, mert a főszereplők közötti kapcsolat érdekes és dinamikus, a hozzáírt karakterek pedig jól egészítik ki a meglévő alapanyagot. Igen, mert Johnny Lee Miller jó színész és kész. Igen, mert adott esetben van olyan csavaros a sztori, hogy nem látom húsz percre előre a teljes forgatókönyvet (azért volt itt is kiszámíthatóság, de nem olyan vészesen).

A csillag a válaszra viszont kell, mert mindezt megcsinálhatták volna Bubba, a szupernyomozó néven is, és egy fikarcnyit nem kellene módosítaniuk. Sherlock Holmes puszta húzónév, más egyebet nem nyújt. Jó a sorozat, de nincs benne igazi újdonság – a különc detektív formuláját jól hozza, sőt, jobban, mint a többiek, de ennyi az egész. Jól megcsinált detektíves sorozat, amivel kevésbé időpazarlás elütni az időt, mint a miriádnyi alternatíva egyikével. Itthon az egyik csatorna adja, az, amelyik nem a másik (képben vagyok), Sherlock és Watson néven, lehet kipróbálni, az évad (félévad) utolsó részét pedig előre is ajánlom, az kiugróan jó volt. Ha az összes rész ilyen minőséget hozott volna, a BBC felköthetné a gatyáját.

frankencreature
Ráadás kitérő, avagy kicsiavilág.

Benedict Cumberbatch játssza az angol-angol Sherlockot, míg Johnny Lee Miller alakítja az amerikai-angol Holmest. Ők ketten civilben ismerik egymást, jóbarátok, és dolgoztak már közösen. Hogy min? A Londoni Nemzeti Színház nagysikerű darabjában, a Danny Boyle-rendezte Frankensteinben játszották a címszereplőt, és annak teremtményét – dobpergés – felváltva. Ugyanazt a karaktert, ugyanazokat a karaktereket. HOPÁÁÁÁÁ

Kitérő (és ajánló) vége.

Munkát

Általános

Kritika: A Hobbit

Előre szólok, én megkajáltam.

Csupa szélsőséges véleményt hallottam csak a Babó filmadaptációjáról, egyesek “Top10 2012” listáin jelent meg, mások számára fizikai fájdalmat okozott a film – nem az új technológia, a minőség. És hiába tudtam már a moziban, mi az, ami miatt joggal fordul sokak hüvelykujja lefelé véleménynyilvánításkor, én bizony megettem az egészet. Habzsoltam a törpök dalát, a trollokat, Gollamot, mindent. Elejétől a végéig.

Elejétől a végéig? Hát…

Az első tíz perc például szemrebbenés nélkül levágható, sőt, le is kellene vágni. Cuki, ahogy képre pontosan köt rá a Gyűrűk Ura nyitányára, de ÖregBilbó narrációja nem csak szükségtelen, a továbbiakban árt a narratívának. Tudjuk, kik a törpök, honnan jöttek, mi a céljuk, így nem osztuzunk Bilbó meglepetésében és megrökönyödésében, mikor megjelennek. Nem hat újdonságként, hogy hova tartanak, és a kézzel rajzolt térkép suta rajza nem a “Várjunk csak… az egy sárkány?”, hanem az “Aha, aha, nézd, Szmaug” reakciót váltja ki belőlünk. Csak a törpök túlzónak ható elmondására támaszkodva Bilbóéval együtt mozogna a képzeletünk, és nem hagyna nyugodni, mire képes egy ilyen bestia. Így viszont, hiába végzett nagy pusztítást, láttuk, tudjuk, mire képes. Amit pedig ismerünk, soha nem olyan ijesztő, mint az, ami ismeretlen.

Az elpuskázott lehetőségtől eltekintve a törpök bemutatása hatásos, mozgalmas, vidám, és a derék harcosok még dalolnak is! Hatalmas piros pont, ahogy a dalokat integrálták a filmbe. Az énekmondás mint történelem, mint példabeszéd, vagy csak mint puszta szórakozás, hatalmas szerepet játszik a középföldi kultúrában (Beren és Lúthien, valaki?), és egy ilyen kalandosabb, könnyedebb műben pedig sokkal kevésbé lóg ki, mint anno a világrengető eposzból tették volna – az előzetesben is hallható törpdalba minden alkalommal beleborzongok, annyira szép.

Miután a csapat útnak indul, beköszönt a kitérők évszaka. (Én például elgondolkozom, hogy 13 harcos, egy majdnem-tolvaj, és egy mágus, ki figyel a partiegyensúlyra – de bocsánat, nem akarom, hogy behallatsszon a kockacsörgés, folytassuk.) Előbb egy flashback Thorin múltbéli cselekedeit és az aktuális film főellenségét mutatja be (feleslegessé téve a kezdeti narráció egy újabb vetületét), majd két mondatnyi átvezetéssel Barna Radagast, varázsló, baljóslatú jeleket fedez fel erdejében – ami rendben is van, többé kevésbé idetartozó eseményekről van szó (és Sebestyén, a sün sokáig meg fog maradni emlékeimben), de így, egymásra borogatva elsősorban az esik le, hogy fél órát eltöltöttünk, a fősztori pedig nem haladt sehova.

A bemutatott főork csapatai hirtelen elkezdik üldözni a szereplőket, akik Völgyzugolyba menekülnek, és megismerkednek a holdrúnák, a világ leghaszontalanabb titkosírásának titkával (gratulálok, törpök, az évente egyszer olvasható szöveghez). Ez a látogatás a könyvben írd és mondd két és fél oldal alatt megvan, itt viszont dúsítva van egy adag Galadriellel, csipetnyi Szarumánnal, és sok vontatott tanácskozással. Újabb húsz perc, és a fősztori – bizony – nem haladt sehová.

Völgyzugoly után beindulnak az események, koboldokkal, meneküléssel, csatajelenettel, óriási sasokkal, és a film csúcspontjával, a találós kérdések párbajával (amiről a legkritikusabbak sem mondhatnak rosszat, kifogástalan jelenet, Andy Serkis még mindig nagyon érzi Gollamot). Tudom, hogy egyeseknek túl kevés, túl későn, de igen finom falatok ezek. A film többrendbeli tudathasadása persze ezekben a pillanatokban is nyilvánvaló: a gyermekmese, amiben a herésállú koboldkirály hasfelmetszése zajlik, hiába van komikusra megjátszva, nem biztos, hogy mindent a helyén kezel.

Ebbe a tudathasadásba bukik bele sokaknál a film, és – ismétlem – értem, miért. A hobbit nem eposz, nem tud egy második Gyűrűk Ura lenni, de más forrásokból származó töltelékkel megpróbálták azzá tenni. Sok szálon köt át a Középföldén zajló nagyobb eseményekhez, amik mellett a Szmaug elleni küldetés eltörpül. Ha! Eltörpül! Haaa!
Ne kerülgessük a forró kását: Bilbó nézőpontja úgy általában túl keveset szerepel. Mint azt már mondtam, az elején nem azonosulunk vele, mert többet tudunk nála, onnantól pedig túl kevésszer van középpontban – van, hogy jelen sincs szegény. A Gollammal közös jelenetek megérik a várakozást, és a végén az is szép, ahogy Bilbó Thorin segítségére siet, befejezve a filmben befutott kis karakterívét, elnyerve a törpök megbecsülését. Ez mind jó, csak kevés. Kár, mert Martin Freeman alakítása hajszálpontos babófigura. Freemannek különös tehetsége van a váratlan helyzetbe kerülő mindennapi figura hiteles megformálásához, ebben a filmben sem okoz csalódást.

David Wenzel illusztrációja

Ha ennyit rizsáztam arról, hogy mi a hiba a filmben1, akkor miért tetszett? Megvallom töredelmesen, ezek végső soron mind olyan hibák, amik nem zavarnak. A szíve a helyén van ennek a filmnek. A készítők szeretik ezt a világot, szeretik ezt a történetet, és tudják, hogy többet valószínűleg nem fognak ilyet csinálni, így mindent bele akarnak zsúfolni, amit tudnak. Látszanak a toldozás-foldozás nyomai, és felteszem, nem mindenkit köt le ugyanannyira a gyermeki kalandozás és a fontoskodó tanácskozás, a komikus jelenetek és az erőszakos csaták. De én pont ebbe a kategóriába tartozom. Gyermekkorom olvasmánya a könyv (mint az a cikkből is kiderülhetett, még A babó címen), de a gyermekkorom (hüp) elmúlt már. Ezzel a könyvvel nőttem fel, de már felnőttem. Megvan a fejemben mind a két nézőpont, a lelkes, tágra nyílt szemű, és a komolykodva bólogató. Pont így képzelem a film készítőit is: nem törődtek vele, hogy túl sok embert rekesztenek ki, maguknak, és a hozzájuk hasonlóknak készítették a filmet. Az így figyelmen kívül hagyott nézőknek teljesen jogos reakciója, hogy lehúzzák a filmet. De én…

Om nom nom.

1és még folytathatnám, nem beszéltem a repetitív szerkezetről és deus ex Gandalfról, a különleges effektek hibáiról (sajnáltam, hogy pont az utolsó képkockában kilógótt a greenscreen ló – póni? – lába) és a kőóriások csatájáról, atyám, a kőóriások elképesztően felesleges csatájáról, vitathatatlan, hogy benne van a könyvben, és még szép mitologikus magyarázata is a viharnak, de u-nal-mas

Boldog…

Általános

Tudom, hogy nem illik ilyenkor ajándékba kínzást adni, de legalább teljes szívemből jön.

Boldog Életnapot, mindenki!

Helyreigazítás

Általános

Megkövetem James Bondot: valótlanságokat terjesztettem a kedvenc italáról.

“Felrázva, nem keverve” – szól a híres mondat. De miért felrázva? Nos, a keveréshez egy erre speciálisan kialakított kanalat használnak, így nem törik össze a jég, míg ha rázzák az italt, a jég természetesen széttörik, és elkeveredik az itallal. Így – gondoltam én  – Bond gyenge, vizezett italt kér. Biztos, mert nem akar nagyon berúgni egy fontos küldetés közben, vagy csupán így akar kilógni a fogyasztók tömegéből. Még maga az amerikai elnök, Josiah Bartlet is megerősítette a véleményem:

Tévedtünk, mindketten, Jed és én. És a hiba feloldása még logikus is, persze hogy az, de amikor okosnak hiszi magát az ember, akkor nem érdekli a nyilvánvaló. A vodka martiniben ugyanis van… vodka. A vodkát pedig gyakran (Bond idejében a mainál is gyakrabban) burgonyából készítették, ami más italokkal nehezen vegyülő, olajos minőséget adott a kész szesznek. Az, hogy felrázzák, eloszlatja a vodkát a koktélban, és egyenletesebb, simább ital a végeredmény. Fleming is csak így itta az italát, és ezt kölcsönözte karakterének.

Így hát, kedves vodka-martini, kedves James Bond, ezúton kérek bocsánatot. Egészségünkre!