Na és most?

Általános

Rén a következő bő egy hétre felpattan a szánra, és az internettől távoli helyekre kormányozza. Ez több dolgot jelent.

Egyrészt, ebben az időszakban nem lesznek blogbejegyzések. Szomorú, de így van.

Másrészt, mikor a hiátus véget ér, egy egész kazalnyi fog egyszerre érkezni, úgymint:

  1. Eragon filmkritika, mert most már én is unom.
  2. Az Esemény filmkritika, Marky Mark teljes színészi repertoárját bevetve.
  3. Tanulságok 2., amit már megírtam, csak elfelejtettem. Nem sokkal utána Tanulságok 3., amit még nem írtam meg, de a téma megvan.
  4. Hosszabb cikk A Remény Rabjai-ról, amit szintén megírtam, és azóta nem merem felrakni, mert folyton csak csiszolgatnám. Ilyen jó filmről nem akarok gagyi véleményt.
  5. Friss filmélmények, addigra talán meglesz a Last Airbender, aminek túl buta a magyar címe, hogy azt írjam ide.
  6. Ha nem lesz meg, egy gyors eszmefuttatás Shyamalan úr filmjeiről, az eredeti rajzfilmről, és hogy miért félek az adaptációtól.
  7. És persze vélemény az Eredet című filmről. Elöljáróban: az nem kérdés, hogy az év legjobb filmje, azon filózóm, hogy az évtizedben volt-e jobb nála. (Megnézni. Most. Sipirc.)

Lesz itt majd jóság, addig elnéző türelmet kérek mindenkitől. És most futok, mert még nélkülem megy el a szán.

Tsőő.

Majd még a filmről is lesz szó, aztán szünet

Általános

Kritika: Brisingr

Jaj. Jaj, jaj, jaj. Jaj.

Ott hagytuk abba, hogy volt egy első kötetünk, felső-középszerű-lopott-de-olvasható kategóriában, és egy második, ami dűhítőbb, de paradox módon összeségében jobb volt elődjénél. Amikor a harmadik rész a kezembe került, nagyjából ugyanerre a trendre számítottam. Úgy gondoltam, nem fog mély nyomot hagyni.

Kis naiv.

Kezdjük a történetnél. Még mindig ezerfelől lopott? Igen is, meg nem is. A fősztori érdektelen (spoilerveszély: Eragon sokat közlekedik egyik helyről a másikra!), de – néhány kivételtől eltekintve – nem vérlázító, a lopás most apróbb dolgokban nyilvánul meg. Sőt, forrást is változtatott a jó szerző, így sokkal kevésbé szembetűnő. Lássunk egy példát!

A regény legelején Eragon szemtanúja lesz egy szertartásnak, ahol egy torz lekületű szekta félállativá korcosult tagjai pogány isteneiket imádják. Öncsonkítás, furcsa, hörgő-morgő-bugyborgó szavak, sötét, füst, káosz, istenemdefélelmetes. Talán még csápos rémségek is említtetnek, de nem vagyok róla meggyőződve – csak annyit hiányoltam, hogy egyből az „Ia! Ia! Cthulhu fhtagn!” mantrát skandálják a szektások.

Szerintem mikor Paolini tizenkét éves lett, anyukája megengedte neki, hogy elolvasson egy Lovecraft-kötetet, ami annyira megtetszett a kis lurkónak, hogy amit olvasott, bele is írta gyorsan a következő könyvébe. Ehhez persze tudni kell jól írni: itt nem az a lényeg, hogy mi történik. Az a lényeg, hogyan meséli el. Vajon lett olyan jó, mint H. P. L. úr könyvei?

Nem.

És persze nem mehetünk el a történet mellett anélkül, hogy az újabb nagy csavarról ne ejtenénk pár szót. Az előző kötetben, ugye emlékszünk, kiderült, hogy Eragon apja bizonyos Morzan, alias Darth Vader. Vaderrel még a történet kezdete előtt végzett Brom, szerepe szerint Obi-Wan Kenobi. Hogyan lehetne egy ilyen mesterien megmunkált fordulatot felülmúlni? Őszintén, ötletem sincs. Hacsak… igen, ez működhetne, mi lenne, ha mégsem Morzan lenne az apa? Mondjuk… BROM!

Valaki tényleg öklözzön már az arcomba, hogy fájjon. Nem hiszem el, hogy van író, aki ezt komolyan gondolja. Erre nincs kifogás. Nem. Pfuj. Piros lap. Paolini fiam, menj szépen a sarokba, és gondolkodj el azon, amit tettél.

Lássuk hát, mi történt a pozitívumokkal! Roran megmaradt érdekesebbnek, mint Eragon. Ez mondjuk nem nagy szám, ezerszer jobban izgulok a kisemberért, mint egy félistenért, de tagadhatatlanul megvannak a maga pillanatai. A probléma az, hogy jóval kevesebb hangsúlyt kap, mint az előző kötetben. És az eddig megszokott adalékanyagok? Gyakorlatilag eltűntek. Egy jelenetre emlékszem, amiben érdekes dolgokat tudtunk meg az orkokról (miket beszélek, Urgalok, nem orkok, haha), és ha jószívű vagyok, ideszámítom a törpkirályság belpolitikáját is. De ez, kérem, édeskevés.

Éltem már rosszabb könyvet, de akkor is, ez fájdalmasan semmilyen, középszerű, vontatott, érdektelen. És mégis elolvastam. Mert hát harmadik rész, és ha már belefektettem kétezer oldalnyi időt és energiát a sztoriba, akkor végigkövetem, nem? És ha idáig eljutottatok, ti is ezt fogjátok tenni, mert ilyen állat az ember. Van ilyen. Remélem, a befejező kötet legalább jó lesz.

Bár nem tartom valószínűnek.

Ráadásul Stephen King írta az eredetit

Általános

A remény rabjai

Első helyezett az IMDb toplistáján. A világ legjobb filmje volna? Ez az a kérdés, amit gyorsan félre kell söpörnünk, mert “a világ legjobb filmje” nem létezik – mindenkinek más. Foglalkozzunk csak azzal, hogy megérdemli-e a felhajtást? A majd’ ötszázezer szavazatot? Tényleg ennyire jó?

Igen.

Search your feelings, Eragon. You know it to be true.

Általános

Vajon a gonosz sárkány milyen színű?

Kritika: Elsőszülött

Nagyon könnyen megúszhatnám ezt a cikket. Annyit kellene mondanom: olvassuk el a múlt heti Eragon-kritikát, szorozzunk meg mindent kettővel, további szép estét. De mivel ehhez nincs arcom, lássuk, mit tartogat Frodo SkyPotter kalandjainak második kötete.

A sztori két részre van osztva: Eragon baktat , ez unalmas, kuzinja, Roran pedig feltakarítja azt a hatalmas káoszt, amit Eragon maga után hagyott a szülőfalujában – ez meglepő módon kifejezetten érdekes.

Hm, várjunk csak, spoilerszagot érzek, az érzékeny orrúak meneküljenek.

Nézzük Eragon utazását: semmi nem történik, semmi nem történik, semmi nem történik, Eragont kiképzik, semmi nem történik, semmi nem történik, csata. Plusz egy csavar: a helyi Darth Vader-karakterről (akit még az első kötet előtt Obi-Wan megölt) a könyv végén kiderül, hogy… ő Eragon apja. Istenem, bár viccelnék.

A másik sztori az, amit érdemes volt megírni: Roran egyszerű molnárinasból válik harcossá, majd a falu de facto vezetőjévé, előbb a falu védelmét megszervezve, majd – mikor látja, nincs más kiút – az egész falut átvezetve a kontinens déli részére, ahol a Birodalom nem érheti el őket. Az ő kalandja az, ami valódi nehézségekbe ütközik, ahol nagy az esélye annak, hogy nem jár sikerrel, ahol annak, hogy valaki megölte az ellenfeleit, súlya van. Kisebb a tét, és ezért tudunk aggódni a szereplőkért. Piros pont.

De komolyan, Eragon apja a Császár jobbkeze. Üssetek már meg, mert még mindig nem hiszem el.

Akármennyire kiakaszt, hogy fősztoriban nem nagyon lehet ennél lejjebb süllyedni (Ó, dehogynem, majd ránézünk a harmadik kötetre…), ezt tartom a legerősebb résznek eddig. Tényleg mindent meg kell szorozni kettővel: a jót is. Eragon nem létező története helyett az egész könyvet azzal tölti, hogy a háttérvilágról tudjon meg újabb és újabb részleteket, ami már az előző kötetben is korrekt dolog volt, a mellékszálak (Roran, és az eddig nem említett ellenállás belpolitikája) pedig saját jogon érdekesek.

Olvassuk el. Jobb, mint az első, tényleg. Annak ellenére, hogy az „én vagyok az apád” pillanat miatt Paolini megérdemelné, hogy…

hmm...

…és még a tevék is örülnének.

Na, ezzel nem leszek népszerű

Általános

Kritika: Macskarisztokraták

Most már évek óta figyelem, hogy akárhányszor előkerül ez a film társaságban, a lányok tágra nyílt szemmel lelkendeznek, majd – mikor fény derül káini bélyegemre – elvékonyodó hanggal kérdezik: „Nem láttad? Hát az meg hogy lehet?” Mindig rábólintok, hogy majd, persze, nyilván, ha nincs jobb dolgom, talán máskor. De most olyan volt a csillagok állása, hogy azon kaptam magam: a képernyőmön rajzolt macskák táncolnak önfeledten.

Megpróbálom gyorsan lezavarni a kritikát. A hatás ugyanaz, de megspórolok néhányezer karaktert mindannyiunk idejéből.

Először is: nem én vagyok a célközönség, tudom. Sokaknak a nosztalgia-faktor durván belejátszik a rajzfilm megítélésébe, nálam egyszerűen nincs ilyen. Sőt, a rasszista sztereotip macska miatt sem éri meg panaszkodni, mert régen készült, a „PC” fogalma sehol nem volt még. De hát kérem szépen, milyen dioptriás rózsaszín szemüveg kell ahhoz, hogy ne lássuk: ez pocsék?

Hiába van gyönyörűen megrajzolva (ez az az egy, ami majdnem megmenti: a hátterek, a szereplők, minden elképesztő). A főszereplők idegesítőek (kivéve O’Malley macskát: ő baromi jó), a gonosznak alapvetően igaza van, de hülye, ha egy percre bárki leülne gondolkodni, nem lenne film. A mellékszereplők feleslegesek, zavaróak, bár értem,

dögöljetek meg libák hol a lángszóróm odapörkölök

hogy nélkülük tíz perc lenne a dolog, mégis a pokolba kívánom őket. A dalok – a még mindig pozitívum O’Malley bemutatkozó dalán kívül – arra ingereltek, hogy forró ólmot öntsek a fülembe, aztán elmeneküljek. Fordítva okosabb lett volna, most hogy így belegondolok.

Viccesnek meg nem vicces. Az a két geg, amit ismételnek, már először sem ér el sok sikert, de ez nem akadályozza meg a rajzfilmet, hogy párszor lenyomja még a torkunkon. És minél kevesebb szó esik a hasfalszaggatónak szánt első tíz percről, ahol a szenilis ügyvéd effektíve megerőszakolja szerencsétlen inast, annál jobb.

Hiba volt beadnom a derekam. Lecseréltem egy elmulasztott klasszikust egy idióta, ostoba rajzfilmre, amit láttam. Legyetek okosabbak nálam: kerüljétek el, és hagyjátok meg mások kedvencének.

Nem a Suzie és Tekergő koppintása vagyunk, dehogyis, hát ez meg hogy jutott eszedbe

Értelmezés és túlértelmezés, avagy a bölcsész filmet néz rovatunk bemutatja

Általános

Sose tudtam, hogy ennek a filmnek ilyen buta szlogenje volt

Kritika: Bűbáj

Tisztázzunk valamit rögtön az elején: nem tudom, hogy ciki-e, de megnéztem a „Bűbáj” c. filmet és tetszett. Tessék, kimondtam, lehet kacagni, ujjal mutogatni, csak kövezni nem, még akkor sem, ha azt mondom, Jehova.

Megfelelő passzban kell lenni persze ahhoz, hogy élvezze az ember. Ez nem az a film, ami mindenkinek, mindenkor bejön, de pont szerencsés pillanatban kaptam el. Az vitathatlan, hogy jól összerakott film, ezt el kell ismerni, tetszik vagy sem.

Nézzük csak meg a színészeket: nagyon ügyes válogatás. Amy Adams hercegnőjének pillanatok alatt elhinném, hogy egy meséből lépett elő, a pszeudo-Clooney Patrick Dempsey által alakított ügyvédfigura pedig talán a színész egyetlen normális moziszerepe (bár most hogy így jobban belegondolok, miben szerepelt ő egyáltalán, ami nem a sorozata volt?). A gonoszok Susan Sarandon és Timothy Spall (Féregfark, hölgyeim és uraim, ő az) képében szórakoztatóak, a buta herceg pedig… hát, buta. És James Marsden alakítja. Hogy ki az a James Marsden?

Scott Summers, alias Küklopsz!

És magamat is meglepem azzal, hogy kijelentem: ez egy okosan megcsinált film. A főmotívum (hogy a tündérmese és a valóság összeférhetetlen-e vagy sem) szépen kapcsolódik azzal, hogy az egyes szereplők hogyan lépnek túl a saját határaikon. A herceg, aki a legalkalmatlanabb erre, odáig sem jut el, hogy a saját határain belül újat mutasson: egy, azaz egy dalt ismételget, amíg végül meg nem találja szíve választottját.

A hercegnő és Féregfark azok, akik a legnagyobb változáson keresztülmennek, persze, és nekem az utóbbi a szimpatikusabb és érthetőbb: a szerelmi szál miatt csak értetlenül nézek. Nem értek néhány dolgot, ugyanis. (Hohó, spoilerterületre tévedünk, kedves olvasó, vedd fel a védőszemüveged, ha kell) Hogy is van ez az igaz szerelem csókjával? Oda-vissza szeretni kell egymást hozzá, ugye? A hercegnek nem működött, mert Amy már az ügyvédet szerette. Tiszta sor. Dempseynek akkor azért működött, mert két nap alatt beleszeretett a hölgybe, igaz?

Kérem szépen, akkor mit keres a sztoriban a majdhogynem-menyasszony Nancy (Idina Menzel, aki el-ké-pesz-tő-en hasonlít Nelly Furtado kisasszonyra)? Öt éves kapcsolat ki az abalakon? Láttam már én is olyan diszfunkcionális kapcsolatot, ami évek alatt eljut oda, hogy egy rossz nap elég az összeomláshoz, de ebben az esetben házassági ajánlat lebegett a levegőben, nem? Az nem pont az ingatag holtpont jele, ha jól tudom. De hát én vagyok a hülye, hogy realizmust keresek egy tündérmesében.

Illetve… ez az, ami miatt igazán okosnak tartom a filmet. Hiába adja el a „valóságot” és a „tündérmesét” két külön dologként, azért ne felejtsük, hol vagyunk. Két fontos pillanatot emelnék ki: amikor Amy elmeséli, hogy Piroska picit máshogy szokta előadni a meséjét, mint ahogy valójában történt, és amikor a királynő kijelenti, hogy mindegy, itt mi zajlik le, ha hazatér, olyan sztorit ad elő, amilyet akar. A történelmet a győztesek írják. Így van ez a mesékkel is.

Gondoljunk csak bele: hogy kezdődött a film? Narrátor belekezd, kinyitja a könyvet, nosza. A végén elmeséli, hogy boldogan, amíg meg nem, könyv becsuk, végefőcím. Van a történeten kívül egy keretünk, ahol van egy totálisan megbízhatatlan elbeszélőnk, aki úgy alakíthatja a történet folyását, ahogy akarja! Valahol ott üldögél egy meta-univerzumban, ahol a mi valóságunk is csak a történet része, és mesél. „Hoppá” – tűnik fel neki – „a herceg pár nélkül marad a végén, ha így hagyom, dobjunk már bele még egy női szereplőt, mondjuk… ide.” és ott is van Nancy karaktere, akinek igazából nincs semmilyen funkciója, csak annyi, hogy szegény Küklopsz ne legyen magányos.

A film élvezetéhez persze nem az kell, hogy az embernek ilyen szörnyűséges teóriák járják át a gondolatait. Aranyos a sztori, kedvelhetőek a dalok, a narrratíva érdekes, de elhanyagolható (de komolyan, amikor a parkban énekelnek, és jön a sok tánckar és az egyik sor alatt még itt a másikban már ott vannak, akkor teleportálnak, vagy csak kivágtunk egy órányi éneklésből ötvenöt percet, vagy… jó, abbahagyom), a hab a tortán pedig a vizuális rímelés a nagy Disney-klasszikusokkal, amiket érdekes keresni, a nagyon nyilvánvalóakon túl is akad csemegézni való.

Ajánlom. Az, hogy tetszeni fog-e, nagyjából tíz perc alatt kiderül, és ha igen, jó móka.

És akkor Obi-Wanról még nem is volt szó

Általános

Forrás: mightygodking.com

Kritika:  Christopher Paolini – Eragon

Az utóbbi évek kevés olyan szemérmetlen tolvajt láttak, mint Christopher Paolini. Az Eragon-könyvek szereplői és története pontról pontra megfeleltethetők más, saját jogon sikeres műveknek. Szánalmas és nevetséges egyben.

Miért nem tudom akkor szívből utálni?

Lenne pedig rá ok. A főhős személyisége gyakorlatilag nemlétező, egy tökéletes Mary Sue, még a sárkánya is érdekesebb nála (na persze nem sokkal). A sztori egy az egyben Star Wars: egy rég letűnt nemes lovagrend bukását egyik tagjának árulása okozza, aki most a Birodalom császárává kiáltota ki magát. Hm. A lovagok egyébként – miért ne – színkódolt pengékkel csatáznak, úgyhogy a sárkánnyal nem csak metaforikus a fénykard, ott van a kezükben a másolat. Az egész konfliktus kirobbantója, hogy egy hercegnő a birtokában van valaminek, ami a Birodalom számára nagyon fontos! HM. És csak hogy milyen apróságokat (?) nem veszünk mi, magyarok észre: a főhős nevét egy az egyben úgy ejti ki az angol, mntha Aragorn-t mondana.

Pf. Ha törölnénk minden lopott dolgot, ugrana a könyv háromnegyede.

Miért nem tudom mégis teljes mértékben lehúzni?

Mert az ottmaradó egynegyed – még mindig kétszáz oldal körüli mennyiség – egyáltalán nem rossz. A szerző időt és energiát fektetett abba, hogy egy nagy vonalakban lopott világot eredeti, vagy legalábbis eredetinek ható részletekkel töltsön meg. Tetszik, hogy a nyelv maga a mágia, és nagyon könnyű áldás helyett átkot szórni. Egy igekötő, és foghatod a fejed. Tetszik a kis közösségek saját felépítése, tetszik, hogy népek és nyelvek saját szójegyzéket kapnak a könyv végén, ami féligmeddig-nyelvész szemmel is megállja a helyét. Tetszik, hogy a császár nem jelenik meg, tetszik az egyes fajok saját történelme. Egyszóval: tetszik sok minden, amit a srác saját maga talált ki.

FUSSON KI MERRE LÁT

A többi kötet és a film (*megremeg*) eltérő minőségű, de ezek majd máskor kerülnek terítékre.

Ajánlom-e a könyvet? Fantasyt kedvelőknek félszívvel, de ők láttak már elég olyan művet, ami a nagy kedvencekből lopott, és talán nem zavaró annyira. Szerepjátékosoknak inkább, mert a regény alapkönyvként jobban megállja a helyét, mint fikciós irodalomként.

Újszülötteknek a legjobban. Nekik nem fog feltűnni.