Világuralmi terv 17. lépés

Általános

Jelenleg többé-kevésbé bétaállapotú, de itt van: facebook gombok!

Facebook gombok?

Facebook gombok!

Lehet lájkolni (brrrr), illetve lehet megosztani egyes bejegyzéseket. A régebbiekbe egy kis csúszással fog ez a funkció bekerülni, de be fog, az biztos. A like egy közvetítőoldal segítségével történik, nagyjából annyi kihatása van az ügymenetre, hogy egy kattintás helyett kettőt kell elvégezni. Tudom, borzalmas.

Úgyhogy terjesszük az igét, mint a vírust!

UPDATE: Miután sikerült megkerülnöm a rendszert, amibe nem volt beépítve ez a funkció, természetesen azonnal betették a blog szerkezetébe. Így most már minden post (a régiek is) megosztható, csicsereghető, e-mailezhető. Hajrá.

Reklámok

Dupla Watson Holmesszal

Általános

Sherlock (2010)

Nemrég futottam össze a BBC legújabb minisorozatával, ami nemes egyszerűséggel a „Sherlock” nevet viseli. Új, üdítő perspektíva a detektívről és barátjáról, kalandjaikat a 21. századba helyezve. Három, egyenként másfél órás részével igazából csak egy gond van: az ember többet akar, mégpedig azonnal.

Amikor megtudtam, hogy Steven Moffat – zseniális fickó, érdemes megjegyezni a nevét1 – áll a projekt mögött, hatalmas vigyor ült ki az arcomra. Ha valaki, ő meg tudja csinálni. Sherlock ugyanis ma éppúgy megállja a helyét, mint százharminc évvel ezelőtt. Pipa helyett nikotintapasszal, kémcsövek helyett mikroszkóppal, napló helyett bloggal (sőt, Watson blogja elérhető a valóságban is). Mert hiába csereberéljük a kellékeket, egyvalami nem változik: Holmes, a mindenkinél okosabb különc.

Holmes (Benedict Cumberbatch) és Watson (Martin Freeman)

Benedict Cumberbatch megjelenik, és körüllengi valami megmagyarázhatatlan, a tekintetében látjuk, hogy nem mindennapi ember. Igazából meg sem lepődünk, hogy Watson értetlenkedő kérdésére, miszerint ugyan mit is keres egy koponya a kandallópárkányukon, mély hangján csak annyit felel: ”Egy barátom.”

Ehhez persze kell az értetlenkedő Watson. Martin Freeman specialitása pedig pont az ilyen karakter. Legyen éppen Arthur Dent a „Galaxis útikalauz”-ban, hogyishívják az „Office” angol verziójában (sosem néztem a sorozatot, szerintem borzasztó unalmas), vagy pornódublőr az „Igazából szerelem”-ben, ő a leghétköznapibb figura a színen. Az, hogy ez nem egyenértékű azzal, hogy ő a legunalmasabb figura, sokat elmond a tehetségéről. És igen, az eredeti Watsonhoz hasonlóan ő is Afganisztánban szolgált.

A három epizód forgatókönyve három különböző ember műve, és még a relatíve leggyengébb második rész is jóval felette jár a tévés átlagnak, úgyhogy melegen ajánlom bárkinek. A dialógusok, a rendezés, a zene – uramatyám, az egyszerre lírai és pulzusemelő zene – mind mind elsőrangúak. Azok a pillanatok, amikor belelátunk Sherlock fejébe, külön dicséretet érdemelnek. „Hát persze” – fogunk majd hangosan felkiáltani – „hogy máshogy oldották volna meg?”

De aztán oktassuk ki magunkat lenézően. Elemi, kedves olvasó.

Sherlock Holmes (2009)

Kétség sem férhet hozzá, hogy nekem Moffat sorozata jobban tetszik, mint Guy Ritchie adaptációja. De megvannak ennek is a maga erényei: a steampunkos látványvilág2, a valóban elsőrangú színészek, az, ahogy a a misztikumot keveri a valósággal (nem is tetszett, amikor szépen megmagyaráztak mindent, csak egyvalamit hagytak volna ködösen), a karakterekről alkotott kép.

Ez az utóbbi az, ami miatt a filmről szólnék pár szót. A halálom ugyanis, amikor Watsont egy bugyuta, botladozó mamlaszként ábrázolják, aki valószínűleg segítség nélkül a saját cipőjét sem tudná bekötni. Értem, persze, hogy ő az, akinek Holmes elmagyaráz mindent, és ha butább az olvasónál, mi sem érezzük magunkat olyan ostobának. De kérem, mindennek van határa. Mégiscsak egy katonaorvosról beszélünk, valahogy elboldogult a detektív nélkül is! Watson igenis legyen okos, nem úgy, mint Holmes, legyen józan paraszti esze, egészítse ki a partnerét.

Itt süthetjük el a saját „Holmes és Watson melegek” viccünket egymás kiegészítéséről, aztán olvassunk tovább.

Watsont illetően három példaértékű verziót tudnék felhozni: harmadik helyen Martin Freemant, lásd feljebb, második helyen Wilsont a Dr. House-ból (akit teljes mértékben Holmesról mintáztak, mint az közismert3), és legfőképp Jude Law karakterét ebből a filmből. Ez a Watson ugyanis több, mint egy jól eltalált segéd. Ez a Watson a film igazi főszereplője.

Miért nem lehetett egyből ez a film címe?

Persze, Sherlock az, aki felgöngyölíti a rejtélyt, aki legyőzi a rosszfiút, akinek a neve a plakátokon szerepel. Mindeközben Holmeshoz méltón mindenkivel utálatos, majdnem teljesen elidegeníti a legjobb – az egyetlen – barátját, és arra használja a csodálatos következtető képességét, hogy minél hatékonyabban üssön le embereket. Más dolog különcnek lenni, és más dolog úgy viselkedni, hogy sokszor Lestrade főfelügyelővel közösen behúznék neki egyet.

A legrosszabb az, hogy Holmes egy cseppet sem változik a film során. Nincs karakterfejlődése, a film végén ugyanaz az ember, mint amikor a főcím feltűnt a képernyőn. Igazán veszélybe sem kerül, hogy is kerülhetne, ha mindenki előtt jár három lépéssel. Semmit sem kockáztat, nem tudunk érte izgulni. Na és Watson? Hajaj.

A film kezdetekor a házasságra készülő orvos ott akarja hagyni a nyomozói pályát. Barátjával elválnak útjaik, viszlát, au revoir. Félti feleségét Holmestól, és joggal: a közös vacsora során a nő alig pár percig bírja a detektív társaságát. Watson számára világos, hogy a magánélete nem összeegyeztethető azzal az élettel, amit folytat.

De azért ezt az utolsó ügyet még segít felderíteni. És segít is, nem csak ott van és tehetetlenül téblábol. De az ügy felgöngyölítése közben csúnyán megverik, rálőnek, végül fel is robbantják. Mindezek alatt a kapcsolata a feleségével nemhogy szétszakadna, csak erősebbé válik, és rájön, hogy az asszony igenis képes elviselni ezt az életet. Még mindig lábadozik, mikor kijelenti, hogy nem érdekli, milyen veszélybe került, vagy fog kerülni, kitart Holmes mellett. Számomra a történet legszebb ága ez. Barátságról, a szerelmesek közti kötelékről. Visszatekintve érdekesebb, mint a fősztori maga.

Az amúgy is élvezhető filmből Watson csinál átlag feletti alkotást. Először elvitt a látvány és a sodró lendület, de ő lesz az, aki miatt újra fogom nézni. Remélem, a folytatás is ilyen példaértékű lesz.

Bónusz: Neil Gaiman – Smaragdszín tanulmány (2003)

A végén muszáj megemlítenem röviden egy novellát, amit Sherlock-rajongók nem hagyhatnak ki. Neil Gaimant nem lehet eléggé ajánlani. Említettem már e blog bejegyzéseiben őt, de fogok is vele még foglalkozni. Az ő nevéhez fűződnek a Csillagpor, a Coraline, és a Tükörálarc című filmek, illetve ő alkotta meg a már itthon is egyre népszerűbb Sandman képregényt. De ezekkel most ne törődjünk, olvassuk el ezt az írását.

Holmest ismerőknek a címből nyilvánvaló, hogy a legelső Sherlock-novella átiratáról beszélünk. Anélkül, hogy bármilyen poént lelőnék, ez egy olyan írás, amelyben Holmes találkozik a Lovecraft-féle Nagy Öregekkel. Akár tudjuk, ki az a Cthulhu, akár nem (ami nagy hiba, tessék pótolni), fenomenális szórakozás. Bárkinek bátran ajánlom.4

1Nálunk elég nehéz összefutni a munkáival, mert szinte kizárólag brit körökben működik. Jelenleg a szigetországban alapműveltségnek számító „Doctor Who” vezető írója. Érdemes arra is ránézni.
2Tudjuk, mi az, hogy steampunk? Nem? Hm…
3Nem gúnyolódom, Mr. Teufel!
4Magyarul megtalálható Gaiman “Törékeny holmik” című novelláskötetében, az Agave kiadásában.

És még a magyar cím is telitalálat

Általános

Kritika: A remény rabjai

Rendben, elismerem, az előző kritika egy pettyet rövidre sikeredett. Vonjuk le a tanulságot, és lépjünk eggyel tovább: igen, nagyon jó film. Igen, érdemes újra és újra megnézni. De miért?

Kevés, amit az eredetiről tudok. King szokatlan regénye, amiben az a borzongató, ahogyan az olvasó maga sem veszi észre, hová tűnt a főszereplők élete a börtön mindennapi rutinja közben. Ezt persze két órában nem lehet jól átadni, ezért – jó adaptációként használva, és nem vakon követve az eredetit – a film áthelyezi a hangsúlyokat.

Néhány technikai dolgot gyorsan le kell szögeznem: annyira könnyű lett volna elrontani a filmet. Túldramatizálni, elripacskodni, szétszenvedni, hogy lássuk, milyen borzalmas is a börtönélet. Épp ezért öröm, milyen visszafogott minden: emberi nézőpont, sok közelképpel, a színészekre hagyva a világteremtést, a hangulatot: ők pedig gyönyörűen veszik az akadályt. A hab a tortán, ahogy a két főszereplő tökéletes harmóniában játszik a másik alá. Csillagos ötös, bravó.

Andy (Tim Robbins) és Red (Morgan Freeman)

Az alakítás mellett persze a legfontosabb, hogy a karakterek, akik elviszik a hátukon a történetet, hogyan vannak megírva. Sok börtönfilm rabjai túlságosan szeretnivaló szentek. Értem én, kell a pozitív karakter, de valamiért csak börtönbe kerültek, nem? Itt ez is csont nélkül vett buktató: a film során megkedveljük a rabokat, de végig ott van a levegőben, hogy veszélyes emberekről van szó, akikkel a falakon kívül nem szívesen futnánk össze.

Spoilerközelbe érünk, úgyhogy innentől saját felelősségre. Szóltam.

Ez az előbbi kettősség az, ami zseniálissá teszi számomra a filmet. Ugyanúgy, ahogy mindenkiben ott lappang az erőszakosság, a filmben is folyamatosan gyűlik a feszültség – pontosan a minimalista előadásmód miatt. Bármikor vehet egy erős balkanyart a sztori, hogy tragédiába menjen át. A legnyilvánvalóbb példa erre természetesen a film vége, a sorakozó az utolsó reggelen. Andy vagy felakasztotta magát, vagy megszökött. Az a film, ahol tíz perccel a befejezés előtt ilyen horderejű kérdést nem tudok egyből megválaszolni, jól csinál valamit.

Megtudjuk, persze, hogy Andy kijutott, elutazott Mexikóba, majd Red is utánamegy, és boldogan, amíg meg nem. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt a befejezés álomszerűsége, de ennek most direkt nem olvastam utána, így elnézést, ha valakit ismétlek: nem szándékos.

Először is: szereplői elbeszélőnk van. Megbízhatatlan forrás, hiszen személyesen érintett a történetben, amit elmesél. Ki tudja, mennyit ferdít? A történet elején, mikor Andy bekerül a börtönbe, és a helyi nehézfiúk rendre megerőszakolják, Red szomorúan közli a nézővel, hogy ez nem tündérmese. Bár mondhatná, hogy Andyt békén hagyták, akkor sem így történt. Persze ez még a közösen eltöltött negyven év előtt hangzik el. Van ideje megváltoztatni a nézőpontját.

Emlékszünk, hol van Andy alagútja? Így van, a poszter mögött. Red egy monológjában kifejti, hogy mindenki máshogy alkalmazkodik a börtönélethez – mindenkinek van egy rutinja, valamilyen mechanizmusa, amit felhasznál arra, hogy ne kelljen megbirkóznia a valósággal. Andy szépítgeti a könyvtárat, sakk-készletet farag, és – akkor még metaforikusnak tűnő menekülésként a valóságból – gyönyörű nők plakátjait tartja a cellája falán.

Na és az megvan, hogy Andy mikor kezd el ásni? Be akarja vésni a kalapácsával a nevét a falba. Éppen feladná. Beletörődne abba, hogy itt ragadt, mikor megcsillan előtte a remény. Ha Red megmásítja a dolgokat, ez az a pillanat, ahol el kell kezdenie hazudni. Természetesen, ha igazat mond, akkor is szép szimbolika.

Arról nem is beszélve, hogy Andy addig győzködi Redet arról, hogy a belső szabadság az igazán fontos, hogy addig nem vagy igazán rab, amíg van remény, és nem törtek meg, ameddig meg nem szökik. Mert hát szép-szép dolog ez a belső szabadság, de akkor az igazán tuti, ha külső szabadsággal párosul, nem igaz?

Ne értsetek félre, nem azt akrom bizonygatni, hogy az egész film egy nagy kamu, ejnye, bejnye, Morgan Freeman. Pont az a lényeg, hogy nem lehet tisztán eldönteni, mi az „igaz”, vagy hogy Red hazudik-e egyáltalán. A történet üzenete ugyanis nem változik, nem sérül akkor sem, ha Red megmásította a történteket. Andy üzenetét talán az hordozza a legjobban, ha Red épp azért szépíti meg a dolgokat, hogy segítsen az embereknek reményt adni. Felemelőbb egy szép befejezésből erőt meríteni, mint egy tragédiából tanulságot levonni.

És hát komolyan, nincs igaza?

Vársz egy vonatra

Általános

Ajánló : Eredet

Persze, hogy nem tökéletes. De tudjátok mit? Elfogult vagyok. Nem érdekel.

Szabályos katarzisélményem volt. Amikor véget ért a film, percekig megszólalni sem tudtam. Zsibbadt végtagok, állkapocs a padlón. A környezet zsivaja tompa zörej. És nem én voltam az egyetlen a teremben. A záróképre unisono hördült fel a közönség, azután pedig – mennyire örültem, hogy ilyet itthon is látni – taps. Nem is kicsi, szabályos vastapsot kapott a vászon.

Kié az érdem? A teljes stábé. Zene, rendezés, színészek, forgatókönyv, az ötlet, mind elsőrangúak. És a film kéri, akarja, követeli, hogy újra és újra megnézzék. Lefogadom, minden alkalommal új és új részletek fognak feltűnni, amiken akár az egész film értelmezése múlhat.

Persze megértem, ha másra nem tett ekkora hatást. Volt jelenet, ahol nálam is rezgett a léc. És Isten ments, nehogy elbambulj akár egy pillanatig is, mert még a szájtátós akciójelenetekben is lehetnek kulcsinformációk. Lenyűgözöttet és értetlent elválaszthat egy rosszkor szippantott korty a kólából. Nem felhasználóbarát a dolog, na.

Illetve dehogynem. Hiszen a látványvilág elsöprő. És végre valahára, a különleges effektusoknak funkciójuk van. Nem csak ara szolgálnak, hogy elvakítsák a közönséget, és eltereljék a figyelmet arról, hogy valójában mekkora baromság az amit néz. Ha valami, hát épp az ellenkezője: sokkal könnybben befogadhatóvá teszik a filmet akkor is, ha már elvesztettük a fonalat. Megérteni majd megértjük legközelebb, nem igaz?

Nagyon nehéz úgy részletekbe bocsátkoznom, hogy nem kezdek el spoilerezni. Egy apró poént sem akarok elárulni, de komolyan beszéltem néhány bekezdéssel ezelőtt: a film bármelyik aspektusára koncentrálunk, zenére, egy-egy színészre, a képi világra, nem fogunk csalódni.

Lehet, hogy nem mindenkinek lesz az évtized legjobb filmje, de egyetértek azokkal, akik úgy gondolják, ez épp olyan mérföldkő lesz a filmkészítésben, mint a Mátrix volt tíz éve. Sokan fogják másolni, utánozni, parodizálni. Ezennel kérek mindenkit arra: még azelőtt nézze meg az eredetit, mielőtt ez elkezdődne.

Nem fogjuk megbánni.

Hova harapok…

Általános

Kezdjük Bram Stokerrel. Mehetnénk régebbre, és megállapíthatnánk, hogy a vámpír nem feltétlenül iszik vért (az életerődet szívja el, és azt nem mindig a vér hordozza), de a modern vámpírképünket Drakula gróf alapozta meg. Ő valamilyen formában mindnekiben ott van: egyeseknek Max Schreck, másoknak Lugosi Béla, nekem Gary Oldman. Egy dolog közös bennük: NEM CSILLOGNAK.

Ajaj.

Ezt a csatát elvesztettem, mielőtt belementem volna. Ezután mondhatok bármit, hogy meggyőzzelek, kedves Olvasó, arról, miért nem igazi vámpír az, amelyik nem hal meg a napfényben, amelyik egész nap sírós-gyomorgörcsös szájjal rója az utcákat, vagy amelyik legnagyobb gondja az, hogy elég lesz-e a hajzselé, vagy bontania kell egy újabb flakont. Ha mostanában vámpírt említ az ember, be kell jelentenie, hogy „de ez igazi vámpír ám, nem csillog, meg ilyenek”. És hiába van igaza, bukta az egészet. Megerősíti a sztereotípiát, azzal, hogy küzd ellene.

Mutogathatnék Anne Rice-ra, a Vampire szerepjátékra,1akár a főbűnös Stephenie Meyer asszonyra is. De nem érdemes. Az Alkonyat-sorozat nem a nulltérben lebegve befolyásolja a vámpírokról alkotott képünket, ehhez kell az, hogy ennyien olvassák és szeressék. És most kezdjek el hisztizni azért, mert valami nekem nem tetszik, ami sokaknak igen?

Felesleges. Egy dolog miatt haragszom csak a jelenségre: hogy teremtenek egy olyan skatulyát, amibe berántanak saját maguknál jobb műveket is. Ezeket aztán az Alkonyat-rajongók elolvassák, és nem fog nekik tetszeni, mert mást vártak, mások, akik szerethették volna, az előítéletek miatt kézbe sem fogják venni. De hát, ilyen az élet, majd levonul ez a divat is.2

Kedves amatőr írók! Csak azért, mert olyan könnyű és népszerű most vámpírosat írni, még nem muszáj! Ha egy novellában kiderül, hogy vámpírok szerepelnek benne, már görcsbe rándul a gyomrom, hogy megint tökéletes és tökéletesen idegesítő karakterek fognak ellejteni a képernyőmön. A szomorú az, hogy legtöbbször igazam van. Hagyjuk már békén szerencsétlen vérszívót, hadd jusson egy kis levegőhöz!

Mármint… nem mintha szüksége lenne rá…

Kedves vámpírellenes hangoskodók! A tanácsom ugyanez nektek is: ezután a felhívás után én is befogom a témáról, mert a sok ellenhápogással csak tovább tartjátok életben a témát. Nyugi. Az, hogy most már létezik a vámpírnak ilyen olvasata is, nem veszi el tőletek azt a képet, ami nektek kedves. Nem tör be a fejetekbe, és változtatja meg a gondolkodásmódotokat.3 Különben is, a mitológiai lényeket csak egy módon lehet igazán legyőzni.

Ha elfelejtjük őket.

1Geek vagyok, nekem ez volt az első találkozásom a “szépfiú tragikus vámpír” karakterével.
2Akkor mondjuk nehezen tűrtőztetem magam, amikor Neil Gaimant nem olvasnak az Alkonyat miatt. Neil Gaimant olvasni kell.
3Apropó, fejekbe való betörés…