És még a magyar cím is telitalálat

Általános

Kritika: A remény rabjai

Rendben, elismerem, az előző kritika egy pettyet rövidre sikeredett. Vonjuk le a tanulságot, és lépjünk eggyel tovább: igen, nagyon jó film. Igen, érdemes újra és újra megnézni. De miért?

Kevés, amit az eredetiről tudok. King szokatlan regénye, amiben az a borzongató, ahogyan az olvasó maga sem veszi észre, hová tűnt a főszereplők élete a börtön mindennapi rutinja közben. Ezt persze két órában nem lehet jól átadni, ezért – jó adaptációként használva, és nem vakon követve az eredetit – a film áthelyezi a hangsúlyokat.

Néhány technikai dolgot gyorsan le kell szögeznem: annyira könnyű lett volna elrontani a filmet. Túldramatizálni, elripacskodni, szétszenvedni, hogy lássuk, milyen borzalmas is a börtönélet. Épp ezért öröm, milyen visszafogott minden: emberi nézőpont, sok közelképpel, a színészekre hagyva a világteremtést, a hangulatot: ők pedig gyönyörűen veszik az akadályt. A hab a tortán, ahogy a két főszereplő tökéletes harmóniában játszik a másik alá. Csillagos ötös, bravó.

Andy (Tim Robbins) és Red (Morgan Freeman)

Az alakítás mellett persze a legfontosabb, hogy a karakterek, akik elviszik a hátukon a történetet, hogyan vannak megírva. Sok börtönfilm rabjai túlságosan szeretnivaló szentek. Értem én, kell a pozitív karakter, de valamiért csak börtönbe kerültek, nem? Itt ez is csont nélkül vett buktató: a film során megkedveljük a rabokat, de végig ott van a levegőben, hogy veszélyes emberekről van szó, akikkel a falakon kívül nem szívesen futnánk össze.

Spoilerközelbe érünk, úgyhogy innentől saját felelősségre. Szóltam.

Ez az előbbi kettősség az, ami zseniálissá teszi számomra a filmet. Ugyanúgy, ahogy mindenkiben ott lappang az erőszakosság, a filmben is folyamatosan gyűlik a feszültség – pontosan a minimalista előadásmód miatt. Bármikor vehet egy erős balkanyart a sztori, hogy tragédiába menjen át. A legnyilvánvalóbb példa erre természetesen a film vége, a sorakozó az utolsó reggelen. Andy vagy felakasztotta magát, vagy megszökött. Az a film, ahol tíz perccel a befejezés előtt ilyen horderejű kérdést nem tudok egyből megválaszolni, jól csinál valamit.

Megtudjuk, persze, hogy Andy kijutott, elutazott Mexikóba, majd Red is utánamegy, és boldogan, amíg meg nem. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt a befejezés álomszerűsége, de ennek most direkt nem olvastam utána, így elnézést, ha valakit ismétlek: nem szándékos.

Először is: szereplői elbeszélőnk van. Megbízhatatlan forrás, hiszen személyesen érintett a történetben, amit elmesél. Ki tudja, mennyit ferdít? A történet elején, mikor Andy bekerül a börtönbe, és a helyi nehézfiúk rendre megerőszakolják, Red szomorúan közli a nézővel, hogy ez nem tündérmese. Bár mondhatná, hogy Andyt békén hagyták, akkor sem így történt. Persze ez még a közösen eltöltött negyven év előtt hangzik el. Van ideje megváltoztatni a nézőpontját.

Emlékszünk, hol van Andy alagútja? Így van, a poszter mögött. Red egy monológjában kifejti, hogy mindenki máshogy alkalmazkodik a börtönélethez – mindenkinek van egy rutinja, valamilyen mechanizmusa, amit felhasznál arra, hogy ne kelljen megbirkóznia a valósággal. Andy szépítgeti a könyvtárat, sakk-készletet farag, és – akkor még metaforikusnak tűnő menekülésként a valóságból – gyönyörű nők plakátjait tartja a cellája falán.

Na és az megvan, hogy Andy mikor kezd el ásni? Be akarja vésni a kalapácsával a nevét a falba. Éppen feladná. Beletörődne abba, hogy itt ragadt, mikor megcsillan előtte a remény. Ha Red megmásítja a dolgokat, ez az a pillanat, ahol el kell kezdenie hazudni. Természetesen, ha igazat mond, akkor is szép szimbolika.

Arról nem is beszélve, hogy Andy addig győzködi Redet arról, hogy a belső szabadság az igazán fontos, hogy addig nem vagy igazán rab, amíg van remény, és nem törtek meg, ameddig meg nem szökik. Mert hát szép-szép dolog ez a belső szabadság, de akkor az igazán tuti, ha külső szabadsággal párosul, nem igaz?

Ne értsetek félre, nem azt akrom bizonygatni, hogy az egész film egy nagy kamu, ejnye, bejnye, Morgan Freeman. Pont az a lényeg, hogy nem lehet tisztán eldönteni, mi az „igaz”, vagy hogy Red hazudik-e egyáltalán. A történet üzenete ugyanis nem változik, nem sérül akkor sem, ha Red megmásította a történteket. Andy üzenetét talán az hordozza a legjobban, ha Red épp azért szépíti meg a dolgokat, hogy segítsen az embereknek reményt adni. Felemelőbb egy szép befejezésből erőt meríteni, mint egy tragédiából tanulságot levonni.

És hát komolyan, nincs igaza?

Advertisements

És még a magyar cím is telitalálat” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Koros Kóró

    Hatalmas like, remek írás, nagyon eltalált mondatokkal.

    Más: a blog rendszeres olvasójaként jól láttam, hogy pár napja ez a kettő bejegyzés (Inception + Shaw) még nem volt fent? Csak mert bekerülési időpontként aug 15-ét jelöli meg, azóta viszont tuti csekkoltam vagy húszszor.

    • Örülök, hogy tetszett, Kóró:)

      Igazad van, most tettem ki az újakat, csak az első piszkozatot még akkor mentettem el, és elfelejtettem átjavítani a dátumokat.

  2. Koros Kóró

    Ahám, akkor már értem.

    Javaslom ikerkritikaként a Halálsoron (The Green Mile) c. szintén King-regény adaptációjának kivesézését, lehet, hogy már mondtam szóban is, de hasonló horderejű, egy szikrányit több varázslattal.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s