Whosvét

Általános

Az idei húsvét szombatja nem csak sonkát ígér, a mai nappal indítja minden idők legrégebben futó sorozata, a Doctor Who 6. évadját. De ki is ez a Doktor egyáltalán? Érdemes nézni az ő kalandjait? Tavalyelőtt még nem egy másik figura volt a Doktor? És különben is, hat évaddal a legöregebb sorozat? Mi folyik itt?

A sztori majd’ ötven éve kezdődik, 1963-ban, amikor a Doctor Who első részét leadták Angliában. A sorozat hamar igen népszerűvé vált, és ezután huszonhat (!) évet élt meg megszakítás nélkül. Ezt követte hosszas szünet, egy tévéfilm, kínos csend a tévéfilm után, majd 2005-ben a sorozat újraélesztése, és ismételt sikere. Így hát nézőpont kérdése, hogy az új évad a hatodik, vagy harminckettedik.

És valóban, a Doktor két éve még más arcot viselt. A karakter ugyanis gyakorlatilag halhatatlan, az utolsó pillanatban teljes testét (és ezzel személyiségét) regenerálja. Így hát a mostani Doktor e néven a tizenegyedik, hiába ugyanaz az ember, mint hatvanháromban. Bocsánat, embert mondtam? Nem ember, Időúr, akinek a birtokában van egy olyan masina, ami időben és térben bárhová el tudja vinni. Bárhová. A legjobb sztorialap, amit ki lehet találni, hisz így az íróknak semmiféle megkötésük nincs, milyen történetet akarnak elmesélni.1

A tizenegy Doktor

A Doktor egyéni történelmébe nem szeretnék ehelyütt belemenni, egyrészt, mert nincs háromezer oldalam megírni, másrészt, mert vannak sokkal jobb források, mint én.2 Nézői szempontból szeretném megközelíteni a sorozatot. Először is: honnan érdemes kezdeni a sorozatot? Masszív ez a több, mint harminc évnyi anyag, plusz a regények, plusz a hangoskönyvek, amik elvileg mind-mind a Who-kánon3 részei!

Nos, jó csatlakozópont az új nézőknek az új sorozat első része („Rose”). Mindent közöl az újakkal, megalapozza a Doktor karakterét, felvezetve az akkor legmeghatározóbb aspektusait. Ezzel akár egyidőben elkezdhetjük nézni a sorozatot az ötödik évadtól („The Eleventh Hour”), ekkor ugyanis új Doktor, új utastárs, új vezető író4, új mindenki került képbe, és az eltelt egy év alatt egyszer sem volt olyan, hogy az elmúlt négy (és fél, de ebbe most ne menjünk bele, magától értetődő lesz) évre utalást tettek volna. Maga a rész pedig szerintem erősebb bemutatkozó, mint a „Rose”.

Aztán eljön a pillanat, amikor ez már nem lesz elég. Annyit beszélnek elmúlt kalandokról, a felbukkanó régi ismerősök5 és ellenségek addig piszkálják az ember csőrét, míg először csak utánaolvasgat, bármikor abba tudja hagyni, nem függőség ez, ugyan, de egy idő után elképzelni már nem elég. Meg kell nézni egy régi részt. De huszonhat év nagyon sok.

Bowties are cool.

A régi részekkel kapcsolatban egy dologra kell felkészülni. Magától értetődőnek tűnik, ha kimondom: régiek. Ez nem csak azt jelenti, hogy fekete-fehérben indult a sorozat, hogy a különleges effektusok finoman szólva kevéssé meggyőzőek, mert ezeket sokkal könnyebben elnézi az ember. A legfontosabb dolog, hogy ezek a részek a mi ízlésünknek első blikkre elkerülhetetlenül lassúak. A történetek húszperces részekre voltak lebontva, legtöbbször négy, de kivételes esetben akár tíz részen keresztül bontogatva a fonalat. A kényelmesebb tempó pedig – mikor történik már VALAMI – könnyen eltántoríthatja a nézőt. Azt tanácsolom, először két résznél többet egyhuzamban ne próbáljunk meg megnézni, és sokkal könnyebben átszokunk.

Érdemes elsőként itt is megtekintenünk a legelső epizódot („An Unearthly Child”), mert nagyon szép rejtélyt épít a Doktor figurája köré. Ha be akarjuk fejezni a történetet, készüljünk fel ősemberek magasröptű vitáira, és a jelenetre, amiben a Doktor megölne valakit, de a társai megállítják.6 Ezután pedig egyéni ízlés szerint érdemes kedvenc doktort és kedvenc epizódokat keresni. A legnépszerűbb időszaka a sorozatnak a negyedik Doktor idején volt, ekkor kapták a legtöbb pénzt is a készítők, így az effektekre sem lehet panasz – a kor szabványaihoz mérten, persze. És ebben az érában volt az epizód, amit Douglas Adams írt.

A mostani évadban pedig lesz egy, ami Neil Gaiman tollából származik. Ha másért nem, hát emiatt érdemes a környékére nézni.7

1 Persze a sorozatnak van egy alaphangulata: minden részben ott van a felfedezés öröme, és az, hogy a Doktor legtöbbször „többet ésszel, mint erővel”-alapon győzedelmeskedik. Meg mostanában minden tele van szórva Dalekekkel.
2 A http://tardis.wikia.com, például.
3Már ha van ilyen, de ez messze vezet.
4 Steven Moffat, akit a Sherlockból és a Couplingből ismerhetünk. Zseni.
5 Nyugodj békében, Sarah Jane.
6 Az első Doktor meglepő mai szemmel nézve. Önző, kegyetlen, lenézi az embereket. A mai Doktorok épp azért olyanok, amilyenek, mert az első inkarnációt az emberek segítették hozzá, hogy jobb emberek, izé, időurak legyenek.
7 Ha nem vált volna világossá, szerintem másért is érdemes. Az egyik legjobb sorozat, amit a mai televíziózás kínálni tud.

Reklámok

In Memoriam

Általános

Elisabeth Sladen, 1948-2011


M. Night is büszke lenne

Általános

1Jeffery Deaver neve ismerősen csenghet a magyar olvasónak. Ez a kilencedik magyarul megjelent könyve, és egyik művéből Csontember címen film is készült Denzel Washington és Angelina Jolie főszereplésével. Láthatjuk tehát, hogy befutott íróval van dolgunk, akinek az a dolga, hogy új könyveiben mindig rátegyen egy lapáttal az eddigiekre, hűséges olvasóit is meglepve.

Azt hiszem, ezúttal elvetette a sulykot.

Bár nem olvastam eddigi könyveit, abban azért biztos vagyok, hogy van egy határ, ami után az embert csak idegesíti, hogy amit olvas, az húsz oldalon belül úgysem lesz igaz. Mit húsz, ahogy közeledünk a végkifejlet felé, a fordulat/fejezet mutató kiakad és felrobban, annyi trükkel szembesülünk. De kezdjük az elején.

A két főhősünk egy tolószékes2 kriminológus – Lincoln Rhyme – és munkatársa/szeretője, Amelia Sachs. Egy sorozatgyilkost üldöznek, aki bűvésztrükkök halálos verzióival végzi ki az áldozatait. Az ötlet tetszetős, és nem olyan elcsépelt, mint mondjuk a milliószor lerágott sakkgyilkosságok. Miután az elkövetőről kiderül, hogy bűvész, bevonnak egy Kara nevű bűvészhölgyet is a nyomozásba, akinek első dolga, hogy előadást tartson a félrevezetés fontosságáról. És ezzel elérkeztünk a könyv kulcsszavához. Mert a sorozatgyilkos (aki nem csak zseniális bűvész, szabadulóművész, hasbeszélő, zárfeltörő, átváltozóművész, és illuzionista, hanem bűnügyi lángelme is3), bármit csinál, már három lépéssel előre gondolkodik. Mindig félrevezet, és ha azt hisszük – a nyomozókkal együtt – hogy lelepleztük, akkor kiderül, hogy ezzel is számolt. Persze, miért ne? És amikor valamilyen hihetetlennek tűnő dolgot visz véghez, Kara vállat von, és azt mondja: „A bűvészek ilyen és ilyan ága ezt könnyen meg tudja csinálni.” Hja, kérem, ha ez így megy, nem is értem, Supermant miért nem győzték még le a kriptonitbűvészek! Vagy olyan águk nincs?

Talán nem zavarna a dolog, ha a könyv nagyon jól lenne megírva, de a legjobb indulattal is csak közepesnek nevezhető az író stílusa. Nézzük meg mondjuk meg ezt a bekezdést:

„- Hát persze, hogy nem! – sziszegte az anyja igazán dühösen. – Miket nem gondolsz. (Ez az incidens tökéletesen jól jellemezte a nőt: célozgatni persze szabad, de volt egy nagyon éles határvonal – amit véletlenszerűen húzott meg –, amelyet átlépve egyszerre bárki ellenségévé vált, még akkor is, ha az illető a saját vére.)”

Hé, Jeffery, pszt, figyelj, ott zárójelben véletlenül bennhagytad a jegyzeteidet a végő szövegben, szólj már a szerkesztőknek! Persze, megesik bárkivel—hogy szándékosan ez a szöveg? Oké… Komolyan, ahelyett, hogy érzékeltetné, hogy milyen a nő, leírja zárójelben, hogy ezzel a mondattal milyen hatást szeretett volna elérni. Amatőr írásokat kevesebbért is koncolnak fel élesszemű kritikusok, csak halkan jegyezném meg.

A másik nagy problémám a kiadással van. Nem lehet nagyon szépíteni, gyorsan kieresztett, trehány munka. Azon meg sem lepődöm, hogy a borítón formalakkal van a cím és a Pulcinella-maszk nyomva, csak hogy többe kerülhessen a könyv. Az sem akkora baj, hogy egy oldal egymás után kétszer kerül be a könyvbe – emberi mulasztás,van ilyen. Na de amikor a dőlt betűs belső monológok némelyike csak úgy, ok nélkül mégsincs dőlt betűvel szedve, amikor egy teljesen szokványos fél oldal ehelyett igenis kurzív, amikor kérdő mondatok végén felkiáltó- és kijelentőjeleket találok, és ezek nem elszórtan, néha-néha esnek meg, az zavar, megakaszt, és morcos leszek tőle. Ha ők sem törődnek a könyvvel, miért várják el, hogy engem érdekeljen?

Sokaknak biztos tetszik a könyv, egy napozós lazsálás alatt biztos el lehet fogyasztani, túl nagy kárt nem okoz. De én sajna nem tudok túllépni azon, hogy milyen a kiadás, és hogy van megírva a sztori. Mi az utolsó húsz oldalon egyébként jobban felidegesített mint bármi más a könyvvel kapcsolatban. Ó, hogy ő gonosz? MICSODA FORDULAT! Ja, hogy mégsem? MICSODA FORDULAT. Illetve mégis? MICSODA FORDULAT… Vagy talán! MICSODA FOR– ó, menj a francba, Jeffery, komolyan.

Alexandra kiadó, 2008

1Ez az írás pár éve született, de végül nem jelent meg, el is feledkeztem róla pár nappal ezelőttig. Picit átfésültem, de maradhattak benne olyan dolgok, amik mára érvényüket vesztették – gondolok itt főképp a kiadással kapcsolatos problémáimra. Nem húztam ki a kétséges részeket, de ha rámcáfolnátok, nyugodtan tegyétek meg kommentben.
2Stephen Hawkingra gondoljunk, ne Roosevelt elnökre: a fickó egy ujját tudja mozdítani.
3És kőfaragó és balett-táncos, gondolom.

A lovagok, akik azt mondják: “Bazmeg”

Általános

(A címet pofátlanul innen loptam.)

No, kérem, itthon is elkezdtek a trónok harcolni – de legalábbis mocorogni, hogy harcállásba kászálódjanak. Megvártam a részletesebb gondolatokkal a premiert, de közben persze rájöttem, hogy van pár észrevételem, ami már a második résszel is számol. Igyekszem spoilermentesen írni.

Na jó, az elején gyorsan hadd szögezzek le valamit a cliffhangerrel kapcsolatban azok számára, akik nem olvasták a regényt. Az, hogy a kamera eltakarásával fejeződik be a rész, nem azt jelenti, hogy zuhanás közben jön egy tündérunikornis, és megmenti szereplőnket. Ő ott a földdel találkozik. Leesett. Le van esve. Remélem, ezzel nem lőttem le semmilyen poént. Martin bácsi így operál.

Egyébiránt mókás: a nyolcszáz oldalas regényt ugye tíz részben prezentálják. Megnéztem oldalszámra, hogy hol vannak az epizódhatárok –  első rész: 85. oldal, második rész: 165. oldal. Ügyes, ügyes. Martin szerkesztésmódjára jellemző egyébként, hogy mindegyik fejezet, de tényleg, mindegyik átkozott fejezet cliffhangerrel ér véget, így könnyű lesz fenntartani az érdeklődést.

Sarah Connor! Megint nem? Damn...

Kérdésem van, új nézők: sikerült befogadni, hogy ki kicsoda? Hogy ki milyen kapcsolatban áll a többiekkel? Bónuszpontért: hogy kit hogy hívnak? Ez trükkös, mert vannak fontos karakterek (Theon Greyjoy, akit mellőznék, ha nem szólalna meg, és el sem hiszem, de Cersei, a királynő maga), akiknek nemes egyszerűséggel nem hangzik el a neve. Értem én, hogy nem lehet mindent egyszerre lenyomni a néző torkán, de a királynőt azért tán csak kiemelhettük volna a tömegből? Mikor a második rész végén egy szereplő felállt, és közölt valami nagyon fontosat,  amire a főszereplők hevesen bólogattak, én is bólogattam, persze. De közben egy dolog járt a fejemben: hát te ki a vér vagy? Nem tudom, az újakat viszi-e el annyira az események sodra, hogy egy-egy ilyen névtelen senki ne tűnjön fel, de később muszáj lesz őket megnevezni.

Apropó, az események sodra. Szintén más lesz a véleményem,  mint a friss húsnak, de nekem picit elsietettnek tűnt néhány dolog. Épp, hogy csak egy hajszállal. Persze, nyolcvan oldal alatt van szépen idő elidőzni a három (sőt, a regényben csak két) helyszínen, barangolni, gondolkodni. Nyugi van. Itt pedig hatvan perc alatt el kell érni oda, ahova el kell érni, nincs mese. Ilyesmi egyébként a rémfarkasok szereplése is. A könyvben amint megtalálják őket, szerves részei lesznek a gyerekek életének. Itt? Hát, van rájuk tett megjegyzés („de gyorsan nőnek”), és ott üldögélnek a háttérben néhány jelenetben, de ha csak annyit elmondanak pluszban, hogy a farkasok hasonlóan viselkednek, mint a gazdájuk, ls milyen szoros kötődés alakult ki közöttük, már boldogabb vagyok. Persze cserébe viszont kapunk hatvan olyan percet, amiben minden kép mond valamit, ha csak a környezetet hivatott bemutatni, akkor is. Valaé-valaé, ná ne?

Conan! Háromból semmi? Mi van velem?

El sem hiszem, hogy ennyit tudok sírni egy sorozatról, ami ezeket a szőrszálhasogatásokat leszámítva lenyűgözően jó. A főcím a maga megelevenedő térképével és tökéletes hangulatalapozó zenéjével olyan erős, olyan aprólékos, hogy a netre felkerült verziót újra- és újranézem, mert csak. A színészek mindent beleadnak, a világ pedig csodaszép, és másodszorra (meg majd harmadszorra, negyedszerre, huszadszorra) már bátran lehet elkalandozni egy-egy eddig elsikkadt díszletet, jelmezt, vagy akár arcrezdülést felfedezni és ízlelgetni. Ahogy Jaime kimondja: „The things I do for love”, külön oktatni lehetne.

Meg ezenkívül úgy nagyjából mindent, amit ezzel a sorozattal véghezvittek a készítők. Ennyi rajongás, elhivatottság, és az eredetivel szemben mutatott alázattényleg minden elismerét megérdemel. És hogy még mi lesz itt…

A képek a http://gameofthrones.hbo.hu-ról származnak

Winter is here

Általános

Boromir! Ja, bocs, nem

Közeleg a tél. Amerikában ma, nálunk példátlan gyorsasággal holnap este (kódolatlanul, hozzátenném) sugározza az HBO a Trónok Harca premierjét. És a könyv minden rajongója tűkön ülve várja, remélve, hogy az adaptáció felér a könyvekhez. Lelőhetem a poént? Fel.

Történt ugyanis, az HBO szervezett egy prremier előtti vetítést a sorozat első két részéből pénteken. És történt aztán, hogy nyertem1 a vetítésre két jegyet. Történt ennek okán, hogy kézen fogtam barátnőmet, aki eladdig semmit tudott a könyvekről-sorozatról, és elbaktattunk a vetítésre. És mindketten el voltunk mosva, annyira jó volt.

Ebből nem az a fontos rész, hogy nekem tetszett a sorozat, bár a maximalista rajongó elégedettsége is fontos lehet. Mégis, sokkal többen vannak, akik nem olvasták a könyveket, nem tudják mi ez, és számukra nem elég az “úúú Winterfell bááááz”-faktor. Itt az a lényeg, hogy gyakorlatilag nulla fantasy-háttérrel rendelkezők számára ugyanolyan meggyőző az, amit a csatorna itt képernyőre varázsolt. Az első -elég horrorisztikus – pillanatban beszippant, és nem enged el. Olvastam a könyvet, tudtam mi fog történni, mégis, vannak jelenetek, amikbe még most is beleborzongok, és tudom, hogy ahogy újra és újra meg fogom nézni őket, ugyanekkora hatással lesznek rám. El sem tudom képzelni, hogy mennyivel nagyobbat üthetnek elsőre.2

Nem szeretném tovább ragozni, a sorozat rajongók és Martin-szüzek számára is lenyűgöző lesz. Olvastam azonban egy nyugtalanító dolgot egy blogger tollából nemrég. Belegondolt ugyanis, hogy a sorozat mi mérhetetlen összegbe került és kerül a csatornának, és mekkora bevételt kell termelnie. Szép szlogen, hogy itt minden eszközt, jelmezt, díszletet kézzel, mesteremberek segítségével készítettek, de ez elképesztően sokba kerül. Úgyhogy hiába láttam, és hiába nem Magyarországon fog állni vagy bukni a sorozat sikere, hétfőn én biza ott fogok ülni a tévé előtt, és eggyel emelem a nézőszámot. Ha gondoljátok, tartsatok velem, azt ugyanis – és ezt most teljesen őszintén mondom – garantálom, hogy nem lesz ennél jobb műsor, amit nézhettek aznap este.

Közeleg a Tél. Remélem, sokáig fog tartani.

1Vigyázat, kitörő öröm következik: HAH! HA-HA-HAAA! Köszönöm.
2Azoknak, akik olvasták: igen az első cliffhanger pontosan ott van, ahol gondoljátok. Igen, ott. És… hű.