Egy gondolat.

Általános

Az angolok szerint “An apple a day keeps The Doctor away.” Ezek szerint rendszeres gyümölcsevéssel garantálhatom, hogy sosem fog a hátsó kertemben egy kék telefonfülke landolni? A dalekek végzetes hibája pedig az, hogy nincs mivel enniük?

Je ne regrette rien

Általános

Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk az Eredet című filmről. „De Rén” – hallom már most – „először is, már írtál ajánlót a filmről, ha pedig értelmezgetni akarnád, nem vagy egy kis késében? Végtére is, hány éve jelent meg? Ezer?” Nos, kedves olvasóim, megnyugodhattok (mind az öten), meg tudom magyarázni, hogy miért most írom meg ezt a cikket.

Csak.

Nem kell pánikba esni, nem fogom az ezerszer lerágott csontot újra végignyalogatni néhány zamatos húscafat reményében. A film utolsó képkockája ugyanis gyakorlatilag lényegtelen, nem az a slusszpoén, hogy valóságban vagyunk-e vagy sem. A lényeg az, hogy DiCaprio hogyan viszonyul a kérdéshez: míg a film elején hajlandó agyonlőni magát annak legkisebb gyanújára is, hogy álmodik, a végén meg sem várja, hogy eldől-e a pörgettyűje. Azon már szívesebben gondolkodom el, hogy ez minek az eredménye, azaz: végrehajtott-e Ellen Page egy Inceptiont DiCaprión? Tessék, lehet vitatkozni (hát könyörgöm, Ariadnénak hívják).

Fókuszváltás: kinek a dalára ébrednek fel az álmokból? És kinek a megformálásáért kapott Marion Cotillard egy Oscart? Móka.

A dal az, amiről valójában beszélni szeretnék. Egyrészt az, hogy a szöveg DiCaprio életére mennyire játszik rá, már önmagában szép, de nem ez a lényeg. Megnéztük a végefőcímet? Az utolsó pillanatig? A legvégén tudniillik felhangzik a dal, és az ébredés pillanata természetesen akkorra van időzítve, mikor maga a vetítés véget ér. Vége a filmnek, vége az álomnak. Lehet ezt is értelmezni – az egész film ezek szerint álom volt? Vagy amit valóságnak gondolunk, az is álom, és Mátrixba csúszunk át? Számomra a mű határát jelöli, és azt szemlélteti, hogy ez a film, sőt, minden film a nézők és készítő

k közös álma, mert nincsen fikció, ha nincs, aki befogadja. Ismétlem, nyitott vagyok az eszmecserére.

De a lényeg számomra az, hogy itt egy film, aminek paratextusa van. Igaz, szigorúan véve minden filmnek van paratextusa, a címe, de ez – ez itt más. A film egészét akár átértelmező utalás egy olyan helyre eldugva, ahol nem szokott már fontos információ szerepelni. Lehet, hogy kisétáltak a nézők, lehet, hogy nem, lehet, hogy poénnak fogják fel, nem baj, ott van, és várja az értelmezést. Újítás? Irodalmi eszköz egy filmben? Zseniális? Igen, így, ebben a sorrendben.

Na jó, de mit akarok ezzel mondani? Talán csak annyit, hogy ez nem csak egy okos film, még annál is okosabb, mint elsőre gondoltuk, és hiába telt el egy év a megjelenése óta, még mindig lehet és érdemes az általa felvetett problémákon órákat átbeszélgetni. És így, ahogy Nolan úr is csinálta, lehet valós Inceptiont végrehajtani egyszerre több millió emberen.

Eddard Problémája

Általános

A cikk egész kötetnyi/évadnyi élményt elrontani képes spoilerre épül. Elolvasása csak a történet ismeretében ajánlott.

A Trónok Harca egyik legjobb húzása, hogy nézőponti karakterek sokaságát vonultatja fel. És míg valójában az egész kötet egy nagy sztori prológusaként fogható fel, van egy történet, ami az első oldaltól beindul – talán nem voltam egyedül, mikor a kötetet először Eddard-bullshit-bullshit-Eddard alapon olvastam. Minden további esemény hozzá viszonyul, még Daenerysé is, hisz ő a nomádokat az éppen gyakorlatilag Ned által irányított királyság ellen készül vezetni. És rendíthetetlenül meg vagyunk győződve róla, hogy Stark az az ember, aki meg tudja változtatni a világot.

Hopsz.

Eddard karaktere csúnyán becsapdázza az olvasót. Minden elvárásunk rá épül, és ahogy a kötet során egyre több akadállyal kerül szembe, csak még jobban szorítunk neki. Ő a mi hősünk. És ez az, amiért meg kell halnia. A kivégzéssel ugyanis nem csak egy szeretett karaktert veszítünk el – elveszítjük a történet főszereplőjét, és nincs, ki a helyére lépjen. Martin ezzel kirántja alólunk a talajt. Neddel a hős főszereplő, mint koncepció hal meg. Ettől a pillanattól kezdve a történetnek nincs főhőse, vagy csak főhősei vannak, ahogy tetszik. Sőt, bizonyos tekintetben, Starkkal együtt az olvasót is megöli a szerző. Amikor azt feltételezzük, hogy győzni fog, ugyanabba a hibába esünk, mint Eddard. Ez a gondolkodásmód pedig nem csak szereplői, de olvasói szinten, életképtelen ebben a történetben.

Martin az első kötetben nem csak a világot építi fel, nem csak az eseményeket kezdi el görgetni. Ned története egy nagy tanmese, a karakter metatextuális szerepe pedig paradox módon  az, hogy megmutassa, a továbbiakban nincs, és nem is lehet szerepe. Amikor utolsó cselekedetével hajlandó feladni az elveit, már túl késő számára, de van, aki még változtathat a hozzáállásán – az olvasó. Nem csak egy lenyűgöző felütést kapunk, a sorok között egyből mellékelve van a használati utasítás arra, hogyan is kell olvasni a könyveket.