Rövid verzió: lopás és moslék.

Általános

Eragon explorer 1.0

Kritika: Eragon (2006)

Azt itt, itt és itt már leírtam, hogy a könyvek tartalmilag mennyire támaszkodnak más, nagy sikert elért történetekre. Eh, minek finomkodunk: hogy hogyan lopta össze lépésről lépésre a sztoriját a szerző. Jó szerzetes lett volna Christopher Paolini, bár ők a másolást legalább alázattal csinálják. De persze csak az irigység beszél belőlem: ha lenne pofám leírni az „én vagyok az apád” fordulatot, nem éljeneznének érte. Sőt, egyenesen kiröhögnének, ha kétszer is eljátszanám. Két egymást követő kötet csúcspontjaként. Ugyanazzal a karakterrel. Bah.

Egy dolgot azért a könyvek javára írok: A Gyűrűk Ura nem volt a lekoppintott nagy nevek között. Oké, mind Tolkien köpönyegéből bújtunk elő, törpök, elfek, átnevezett orkok1, de a kötelező varázskardok színkódolva vannak, ami Luke Skywalkert hamarabb juttatja eszembe, mint Zsákos Frodót. No, ez nagy problémát jelenthetett, mert a film mást sem csinál, csak Peter Jacksonékat próbálja másolni. És az eredmény borzasztó.

Emlékszünk azokra a dolgokra, amiket pozitívumként hoztam fel a könyveknél? Megmondjam, mennyit tart meg belőle a film? Pont annyit. Semmi. Nulla. Zéró. Sőt, van, ahol direkt szembemegy az eredetiben felállított szabályokkal. A mágia – példának okáért – Alagaësiában a nehezen elsajátítható elf nyelven folyik. A varázslatokat gondosan meg kell szerkeszteni: ha kétértelmű lesz egy szöveg, vagy bármilyen apró hibát vét a megalkotója, balul ütnek ki a dolgok. Eragon egyik könyvbeli áldásáról kiderül, hogy – egy helytelen rag miatt – olyan átok, amire nem is gondolt a kimondásakor. Természetes tehát, hogy a filmben egyetlen szóval bonyolult hatásokat tud létrehozni, és még csak ki sem fárad közben. A producerek kínosan ügyeltek, nehogy megtartsanak bármit, ami a film mellett szólhatna. Ha már szart csinálunk, gyondolom, ne végezzünk félmunkát.

És nem csak adaptációként bukik az egész, hanem saját jogon, önálló filmként nézve is. Bevezető nincs, Eragon családi viszonyaival vagy tisztában vagyunk, vagy egy szót sem értünk az első húsz percből. Persze mindegy is, mert a rohamosztagosok katonák felgyújtják a bácsikája farmját, őt pedig megölik, és nem esik róla szó többé. Cserébe a filmnek van nagyjából négy vége. Nem viccelek, mikor pont kezdenénk örülni, hogy ennyi volt, kapunk még egy jelenetet, ami ugyanolyan értékű lezárás, mint az első volt. Aztán még egyet. És még egyet. Aztán már nem hisszük el, hogy tényleg vége van, és a valóság képeire kezdünk gyanakodni – ugyan honnan fog előbukkanni a ficsúr és a rajzfilmsárkány, hogy még egyszer elbúcsúzzanak.

Igen, pont ilyen arcot vágtam én is

A nemlétező nyitány és a rákosan túlburjánzó befejezés között pedig az igazán rossz filmek állatorvosi lova vergődik. Ez is azon paradox filmek közé tartozik, amikben túl sok a történet, de nem történik semmi. A készítők olyan dolgokról, mint tempó, átmenet, információadagolás, még csak nem is hallottak. A nyitónarráció után hosszú ideig semmi nem történik, emberek lézengenek a képernyőn, Eragon böködi a kék tojását2, ezután kapunk egy kis háttérinfót egy dialógban, majd nem történik semmi, a sárkány egy jelenet alatt gyermekből felnőtt lesz, aminek köszönhetően kapunk még egy adag háttérinfót, és így tovább és így tovább. A jelenetekben nincs feszültség, a főszereplő jelleme nemlétező, a forgatókönyv nevetséges.

Az első mondatok a narráció után. A Császár ül a trónján, és komoly arccal közli az alattvalóival: „I suffer without my stone. Do not prolong my suffering.” Csak így, kezdésnek. Jaj, anyám. Minden tiszteletem John Malkoviché, le a kalappal, hogy röhögés nélkül tudja játszani Palpatinorix császárt. A másik húzónév, Jeremy Irons pedig pontosan tudja, milyen minőségű filmben van: látszik rajta, hogy minden túljátszott sorát kiélvezi. Na, legalább valaki jól érzi magát a film  közben. A többiek vagy azonnal felejthető, vagy egyenesen kacagtató alakítást nyújtanak.

Technikai fronton is nulla minden, a különleges effektusok már akkor sem voltak meggyőzőek, mikor a film megjelent, a harcjelenetek ostobán vannak koreografálva, rendezve és megvágva, egyes helyszínek és beállítások pedig kockára pontosan lettek átemelve a már említett forrásokból. A teljes kreatív csőd olyan dühítő, hogy legfeljebb két dolgot tudok csinálni ezzel a filmmel: messziről elkerülni, vagy ha az orrom elé kerül, mélyről jövő kacajjal kiröhögni.3

Volt bőr az arcukon rendesen.

 

 

 

1Eragon rajongók, természetesen igazatok van, a harmadik kötetben betekintést nyertünk az Urgal kultúrába, és kiderült, nem egyszerűen átnevezett ork társadalomról van szó. Megkövetlek benneteket. A helyes megnevezés: átnevezett klingon ork.

2Ez sokkal kevésbé obszcén jelenség, mint ahogy hangzik, ígérem. 

3Ebben segíthet néhány cimbora, vagy ez.

Reklámok

Holló is, király is, de nem Mátyás, ki az?

Általános

Ilyen letisztult borítót is ritkán látni

Susanna Clarke 2004-es magnum opusa, mely a keresztségben tőle a Jonathan Strange and Mr. Norrell, a magyar fordítóktól pedig a Hollókirály címet kapta, hamar szakmai- és közönségsiker lett. Ennek – és annak, hogy tíz oldal után tudtam, ez az egyik legjobb fantasy regény, amit valaha olvastam – oka van.

Pedig első ránézésre a sztori magva igencsak elcsépelt. Egy világ, amelyből eltűnt a mágia, de most visszatérni látszik, nem az eredetiség tetőpontja. A titok az előadásmódban rejlik. A világ ugyanis egy alternatív Föld alternatív Angliája, az Úr 1806-odik esztendejében, a könyv pedig minden mondatával igazodik ehhez. Még véletlenül se egy vázlatosan felkent háttérre gondoljunk, mely csak arra szolgál, hogy a szereplők szép tájakon mászkálva szórják a villámokat. Kidolgozott fiktív történelmet kapunk, fiktív mágiaelméleti szerzőkkel és köteteikkel1, és minden úgy illik bele a mi valós történelmünk réseibe, mintha valóban így történt volna minden. És különben is, szó sincs villámokról vagy más efféle badarságról, egy úriember nem ezzel tölti az idejét. A regény meglehetősen nagy százaléka szalonokban, összejöveteleken és könyvtárakban lejátszódó beszélgetésekből áll – furcsán hangzik, mint dicséret, de végre egy fantasy regény, amiben sokáig nem történik semmi.

Ez persze így, ebben a formában nem igaz. Megismerjük a karaktereket, még olyanokat is, akik végső soron nem fognak szerepet játszani a történetben. De sehol egy gonosz nagyúr, vagy akár egy elhárítandó világméretű kataklizma. Minden, ami a regény végére a konfliktus csúcspontjává áll össze, jellemek ütközéséből és az első párszáz oldalon bemutatott világból fakad. Hébe-korba előfordul egy varázslat, de nem ez a jellemző. Amikor azt mondtam, a regény mindenben igazodik a tizenkilencedik század Angliájához, komolyan gondoltam: a könyv egy nagy stílusgyakorlat. Mintha Charles Dickens vagy Jane Austen egyik művét olvasnánk, az egyetlen különbség, hogy adott beszélgetésben résztvevő bogáncspihe hajú úr valójában egy tündér.

Ez a történetbeli és stiláris hűség a háttérhez sajnos kétélű fegyver. Az, hogy a szerzőnő felvonultatja a műfaj teljes eszköztárát, nem teszi a huszonegyedik századi olvasó számára kevésbé lassúvá az események folyását. Egy utazást napról napra részletezve  látunk, még akkor is, ha nem történik semmi. Ez teljességgel kiszámítva próbálja felvetetni velünk a regény élvezetéhez szükséges lassú tempót, vannak viszont olvasók, akik egy ilyen olvastán egyszerűen sarokba hajítják a könyvet. Nem feltétlenül azért, mert nem értik, mi zajlik itt, pusztán azért, mert beleuntak a várakozásba. És ezt talán meg is értem, még ha nem is értek vele egyet.

De nehogy elkezdjünk magunkban kételkedni! Kezdjünk bele a könyvbe bátran, a sztori egy idő után tényleg elindul. Sőt, valószínűleg hamarabb indul el, mint észrevennénk. Először jelentéktelennek tűnő mellékszálak bukkannak fel újra, és nyernek kiemelkedő fontosságot. Ezenkívül pedig  –akár eredetiben, akár magyar fordításban – olyan mívesen van megírva a könyv, hogy öröm olvasni minden sorát. Nincsenek feleslgesen egymásra halmozott jelzők, hiteltelen karakterek, ostoba mondatok. A sok tucatgagyi után felüdülés egy olyan fantasy, ami egy igazi, tehetséges író keze alól került ki. Ígérem, csettinteni fogunk a nyelvünkkel örömünkben.3

Jonathan Strange és Mr Norrell

1 Amik, amint említésre kerülnek, tudományos igényességű lábjegyzetet kapnak kiadóval, megjelenés évével, rövid összefoglalóval. Ez pedig az én bölcsész szívemnek igen kedves.2

2 Említettem már, hogy mennyire szeretem a lábjegyzeteket?

3Figyelmeztetés: Nyelv csettintése nem garantált.

Kóccal tömve

Általános

A mindenki által szeretett karakterek egy kis céltalan kalandozásra térnek vissza a vászonra. Nincs nagyszabású központi konfliktus, nincs Zelefánt, és ez nem Tigris vagy Malacka meséje, csak néhány fejezet a könyvből, erős nosztalgiaalapú vonzereje van az alkotásnak. Azt tekintve, hogy az ismeretségi körömben több tizen-huszonéves megnézte, csak mert “Micimackóóó!”, ez szépen működik is.1

A mese maga csupán hetven perces, így – hogy kiteljen a másfél óra – a kezdés előtt kapunk egy rövid történetet a Loch Ness eredetéről. Tudniillik Nessie a saját kis pocsolyájában fürdőzött, mikor elűzték, és mikor sehol nem talált új otthont, olyan sokat sírt, hogy lett belőle egy saját tava. A tanulság a mese szerint: nem szégyen, ha sír az ember. A tanulság, amit a gyerekek megjegyeznek: ha eleget sírsz, megkapod, amit akarsz. Szegény előttem ülő szülők arcát nem láttam, de mintha a karfát markoló kezükön szép lassan kifehéredtek volna a bütykök. Lehet, persze, hogy hallucináltam, ahogy a kétségbeesett szitkozódásfoszlányokat is.

De tanulság ide vagy oda: kérem, Magyar Fordítók, csak azért, mert volt nekünk egy Romhányink, nem kell, ismétlem, nem kell mindent rímbe szedni. Főleg akkor, ha nem megy. Ha az írók csak olyan rímeket tudnak összehozni, amiktől talán még L. Miklós művész úr is elszégyellné magát, ideje újragondolni néhány dolgot.

Az eddigi mesék is nyilvánvalóvá tették, hogy egy mesekönyvet olvasunk – emlékezzünk csak vissza, Mackó gyakran utazott két helyszín között úgy, hogy illusztrációból illusztrációba lépett át – és ezt a zseniális vonást ez a film is megtartotta. Sőt, még jobban rá is játszik, mint a korábbiak. Helyenként őszintén le voltam nyűgözve, személy szerint most láttam először olyat, hogy egy szereplő kifusson az oldalra írta szövegre, és amikor egy rövid sorhoz ér, ami épp annyit mond: “sajnos ez a sor túl rövid volt”, lepottyanjon.  A csúcspont pedig, amikor Malacka a képbe behullt betűkből kezd el… no de nem akarom lelőni az összes poént.

Ötletes a végefőcím jelenetsora is, ahol megelevenednek – illetve dehogy, épp ellenkezőleg – a filmben látott kalandok. Csak egy kérdésem volna: Róbert Gida eredeti játékai hogy lehettek a róla szóló mesék által inspirált Disney-franchise plüssállatok? Már várom a következő rajzfilmet Micimackó és az időhurok címmel.

Az  előbb emlegetett hetven perchez képest nekem picit túl sokat daloltak a szereplők. A nyitódaltól konkrétan megijedtem, olyan élesen vágtak bele, a szövegek pedig – bár Nessie-nél jobbak voltak – néha zavaróan eltértek a korábban ismert fordulatoktól. Biztosan van oka a fordításbeli különbségeknek, bár a “csacska bocska blittyeblutty, kóccal viccel”2 sortól azért tikkelni kezdtem, a Rögves pedig nem Rögves, hanem Dógomvan. Csak mondom. Egyébiránt pedig, aki mostanra nem tudja, hogy Füles farka hová tűnt (Kérdezz-Felelek játékosoknak: a megoldás Valakinek a Valamije), az legfeljebb három éves. Ami ebben a helyzetben, valljuk meg őszintén, nincs kizárva.

Az biztos, hogy a régi, klasszikus szinkronhangokat öröm újra hallani – Mikó István Micimackója, Bács Ferenc Tigrise hallatán szépen süllyedünk vissza a gyerekkorba. Vannak persze változások, amik emlékeztetnek arra, hogy szép dolog a merengés, azért nem vagyunk újra kisgyerekek: Bagoly szerepe nem először került Balázs Péterhez, felteszem, a nosztalgiázók már most tudják, számukra ő, vagy Verebes István testesíti meg jobban a bölcselkedő szárnyast. Sinkovits Imre (Mesélő) és Szabó Ottó (Füles) pedig sajnos már nincsenek velünk, és bár nagyon hiányoznak, nem lehet mit tenni, új hangokat kellett találni. Az őket felváltó Papp János és Kárpáti Tibor egyáltalán nem rosszak, de nem velük nőttünk fel.

Van azért, ami egy az egyben a régi: a kézzel rajzolt minden. Igaz, van komputeranimált mézfolyam egy álomjelenetben, de ezen az egy apróságon kívül minden jóféle régivágású technikát használva készült. Gyönyörű a rajzfilm, pusztán a háttereket nézegetve is újra lehet nézni akár többször, minden egyes helyszín egy kész festmény. Már pusztán emiatt érdemes megnézni a filmet.

Remélem, játsszák még a mozik, és lesz is rá időtök. A nyár(utó) legkedvesebb filmje, amit vétek lenne kihagyni.

"Most boldog vagy, Füles?" "...nem."

1 Ez nem kritika, én is pontosan ezért néztem meg. Hát hiszen Micimackó, emberek, Micimackó!
2 Nem tudom, mi volt a pontos sor, de ezzel az erővel akár “zümzü zümüzüzüm züzüzüzüm” is lehetett volna. Kóccal tömve. Kóccal. Tömve. Nem “kóccal viccel”. Brrr. 

Hüpp.

Általános

Stephen King legújabb könyve már magyar nyelven is kapható. A cím – Under the Dome – magyar fordítása nem igényelt sok munkát, hisz a pontos fordítás ezúttal teljes jelentéshordozó. Így lett a cím: A Búra alatt.

Bocsánat, mi alatt? Búra? BÚRA?

Hogy lehet az, hogy két kötet címlapján és a többezer oldalas könyvben konzekvensen végig rosszul írt szót senki nem csípi el? BÚRA? BÚRA!?! KOMOLYAN?

Zokognom kellene, de jobb ötletem van.

Grfbl! Bhutzumegle! Ia! Ia! bbllbblblblblblblblblblblblb

További szép napot.