Pappara-rappam-pamm (1.)

Általános

Új év, új filmek, új bejegyzések, új örömök, új bánatok… Mivel logikus tehát ezt a múlt hibáitól mentes esztendőt kezdeni? Visszatekintéssel!

Ahhoz sajnos közel sem járok eleget moziba, hogy egy „az év 10 legjobbja/legrosszabbja” cikket őszintén megírhassak, de volt egy film, ami az utóbbi sorban biztosan előkelő helyet kapott volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy a teljes felhozatalt vizsgálva nem ez volt a legrosszabb, de azt minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy nem tudtok olyat mutatni, amiről ilyen valódi, mélyről jövő dühvel jöttem volna ki. De ne aggódjatok, vidámabb és minőségibb vizekre fogunk legközelebb utazni azzal a (két1) filmmel, ami szerintem tavaly a legjobban sikerült. Nem húzom tovább, hogy mit találtam a legaljának, szerintem kitaláltátok: a vámpíros film az.

Mostanság már nem is tudom, mi a divat, szeretni a Twilightot, vagy cikizni inkább, de egyre több forrás utal az utóbbira. Sokáig gondolkodtam, hogy tudok-e egyáltalán újat mondani a témával kapcsolatban, vagy csak ismételném a magam és mások véleményét. Aztán leesett a tantusz: vannak dolgok, amiket nem lehet túl sokszor elmondani.

De kezdjük egy picit könnyedebben a dolgokat! Fejtörő: vajon hány kezemre van szükségem, hogy a film kezdetétől leszámoljam a másodperceket, amíg Taylor Lautner, foglalkozása vérfarkas, leveszi a pólóját?2 Látjátok, máris kacajjal indul az este…. kínos, hogy a szerzői szándék szerint ez egy feszült, drámai pillanat. És ez a tendencia végig megmarad – rég kuncogtam ennyit akár direktben vígjátéknak szánt filmeken.

A moziban persze leginkább hang nélkül, csak teli szájjal vigyorogva illik reagálni akár a nászút jeleneteire3, akár arra, ahogy Kristen Stewart, hogy születendő gyermeke szükségleteit kielégítse, vért iszik – szívószállal, papírpohárból. Szégyellem is, hogy volt jelenet, ahol nem tudtam magamba fojtani a kacajt. Taylor Lautner, aki még mindig szereti az immár házas és terhes Kristen Stewartot, nem ért egyet a falkavezérével, aki szerint a leghelyesebb lépés az volna, ha a pokolmagzatot egy finom chiantival tálalnák, lehetőleg már az aznapi vacsorán. Ami ezután következik, azt szavakkal nem tudom teljes mértékben visszaadni – tudniillik nem csak arról van szó, ami történik, inkább arról, ahogy.

A falka farkas képében tanácsot tart, ahol egyszerre acsarognak harcra készen, és vitatkoznak telepatikusan. Amit ebből én, a néző, érzékelek, az annyi, hogy egy adag rajzfilm a torkát köszörüli, amíg tinédzserek torzított hangalámondással percekig ostobaságokat kiabálnak. A leghülyébb mondatokat is a lehető legőszintébben ordítják, én meg csak azt várom, mikor döntik végre el a kérdést azzal, hogy ki tudja Paudits Bélát ügyesebben utánozni. Persze tudom, hogy akármennyire is próbálkozom most, a helyzet komikumát a maga teljességében csak a jelenet megtekintése tudja közvetíteni.

...how cute.

És ezzel sarkalatos ponthoz érkeztünk. Mert a felszínen ez a film mintapéldája az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriának. De azt, amit a film a nézőinek sugall, nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. És nem az itt már tárgyalt dolog miatt sírok, különben is, megígértem, hogy nem fogok miatta panaszkodni. És tudjátok mit? Nem is érdekel. Csillogjanak, legyenek félmeztelenek és rosszul animáltak, szívük joga. Nem érdekel. Kitalált dolgokról mostantól másképp gondolkodnak az emberek, és még csak nem is tartom valószínűnek, hogy ez a változás végleges. Püff neki. Az az alattomos manipuláció, ami az „Alkonyat”-könyveket és -filmeket átitatja, már egészen más tészta.

A főszereplők párkapcsolatának furcsaságairól talán könyvet lehetne írni, de én próbálom rövidre fogni. Bella az egész életét teljes mértékben felteszi arra, amilyen nőszerepet ez a sorozat ideálként közvetít. Mert milyen legyen a nő? Például ne tudjon a férfi nélkül élni. És ez nem szófordulat: amikor a második részben Edward eltűnik, női főszereplőnk egész addig gyakorlatilag katatón állapotba zuhan, amíg nem talál magának másvalakit, akire rácsimpaszkodhat. Önálló, erős személyiség? Kinek kell az? Milyen legyen még a nő? Készüljön feleségnek, és semmi másnak. Addig pedig, ha lehet, csak semmi szex és vérszívás4! De ha az esküvő megvan, akkor lehet vámpírnak lenni, mert a házasság, kérem szépen, örökké tart. De mielőtt vámpír lesz a nőből, még folyamatosan el kell viselnie, hogy a férfi fenyegetést jelent a számára. A nászéjszaka után, mikor Bella kék-zöld foltokkal ébred, az „igen, bántottál, de tudom, hogy szeretsz, nem fogod megint megtenni” gondolattal győzködi újdonsült férjecskéjét, hogy ne legyen bűntudata. Családon belüli erőszak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy Igaz Szerelem? (Komolyan mondom, ez a jelenet félelmetes volt a lelki sérült Bellát figyelve.)

De amiről ez a film mégiscsak szól, az az, hogy a nő legyen terhes. Ha a feleségszerep – három kötetnyi vágyakozás után – megvan, lehet anyának lenni! És kérem, hiába veszélyes a születendő gyermek az anyára, abortuszról szó sem lehet, mert…. ja, mert az Rossz. És tudjátok mit, nem is lenne baj, hogy egy film állást foglal egy sokakat megosztó kérdésben. Csakhogy ez itt nem állásfoglalás, hanem propaganda. Az a betűs szó egyszer sem hangzik el a két óra alatt, de cserébe több olyan jelenetet is kapunk, ahol valaki magzatnak meri nevezni azt a valamit, ami Bella hasában növekszik – és azonnal kijavítják: az nem magzat, hanem kisbaba. Azt pedig, hogy már az anyaméhben lehet telepatikus kapcsolatot létesíteni a kis lurkóval, nem is kell említenem, hiszen magától értetődő, nemdebár?

És persze meg is születik a gyerek, és az anya bele is hal, és erről a jelenetről csak annyit mondok, „vámpírfogas császármetszés”, illetve talán még hozzáfűzném a „mi a fenét gondolt a rendező, hogy ezt így” gondolatot is. Az animált arcú ijesztő kisgyerek pedig már egynaposan olyan szexi, hogy az egyetlen távolról is pozitív karakter, mindenki kedvenc vérfarkasa azonnal beleszeret. Egy csecsemőbe. Ennyit a pozitív jelzőről, azt hiszem. De várjunk csak ha ő fogja gondját viselni a gyereknek, akkor a frissen vámpír Bellának milyen női szerep marad az utolsó filmre? Megtudjuk, hogy milyen bombajó szendvicset tud készíteni?

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, túlkomolykodom a dolgot, és Okoska törpködöm feleslegesen5. A manipuláció és a propaganda súlyos szavak. Hisz ezek csak könyvek és filmek! De azt nem tagadhatja senki, hogy mekkora kulturális hatása van egy-egy népszerű műnek. Az ifjú Werther és a Szomorú vasárnap áldozatokat szedtek, Barney Stinson kacsintva öltönybe bújtatja a követőit, az Alkonyat megtanítja a fiatal lányoknak, hol is van a helyük. És míg az előbbi hatások csak melléktermékei a művek kulturális hullámverésének, ez itt teljesen szándékos. És nem véletlenül említettem fiatal lányokat: ennek a sorozatnak a célközönsége pont a legbefolyásolhatóbb korban van. Nem azért, mert „fiatalok, és tinédzserek is, sőt még csak nem is felnőttek, hát ezért biztosan buták, én mondom”, semmi pejoratív felhangot nincs szándékomban ezzel közvetíteni. De tizenvalahány éves korban biztosan eljön az ember életében az a pillanat, amikor a szüleit már nem mindentudó bálványként látja, és a tőlük kapott értékeket kiegészíteni vagy helyettesíteni kezdi a saját értékeivel, amiket ugyan honnan is szerez? Barátoktól, tanároktól, és igen, könyvekből és filmekből.

Úgyhogy tényleg nem tudom, mit mondjak erről a filmről. Egyszerre szórakoztam és dühöngtem a moziban, de egyiket sem akkor, amikor a készítők szerették volna. De ha véletlenül meg is akarjátok nézni, és még adják, az első negyven percet nyugodtan kihagyhatjátok, ha nem szeretnétek egy teljes esküvői vacsorát végigülni úgy, hogy még csak enni sem kaptok. Igaz, hogy akkor lemaradtok Kristen Stewart arcáról, amiből nem derül ki, az oltár elé siet, vagy a vécé irányába, mert nagyon kínozza már az a székrekedés.

Tudjátok mit? Kivételesen nem mondok frappáns egymondatos összefoglalót. Okosak vagytok, és ez alapján eldöntitek, hogy érdekel-e a dolog, jó? De a surranópályás agymosásra aztán odafigyelni!

1 (plusz egy)
2 Három, de csak mert a törtszámok és a kéztőcsontok nehezen vegyülnek.
3Külön bőröndkipakoló-lábborotváló montázs, giccses vámpírfürdőzés a holdfényben, és minden tevékenységek legromantikusabbja, egy bohó sakkjátszma. Ah, a szerelem.
4értsd: metaforikus szex
5 Na, ha azt a filmet láttam volna, nem biztos, hogy ezt a cikket olvasgatnátok.

Advertisements

Pappara-rappam-pamm (1.)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. poli

    Hogy ez kikerült a 168-ra főoldalra “Alattomos manipuláció itatja át az Alkonyat-sorozatot” címmel. ? BLIKK kategória…Elpazaroltam az időmet míg elolvastam. Köszönöm. Nézz inkább olyat, ami tuti boldoggá tesz, ha már nagy ritkán moziba mész.

    • Tisztázzunk valamit: ez nem a 168 óra cikke, ez egy blogbejegyzés, ami egy film kritikájáról és annak egyik lehetséges értelmezéséről szól. Nincs benne bulváranyag, nem turkálok a szereplők szennyesében – nem Blikk-kategória. Az pedig, hogy nem láttam az évben minden filmpremiert, és ezért nem írok tízes listát a legjobbakból-legrosszabbakból, nem egyenértékű azzal, hogy “nagy ritkán” járok moziba. Szövegértés egyes.

  2. egy olvasó

    Olvastam a könyveket , és láttam a filmeket is.És igazából nagyon nagy igazság amit ide leírtál!Szerintem minden rajongó nézze “nem rajongói” szemmel az egészet és ugyan erre fognak jutni!
    Én a filmeket nem szeretem annyira ,de volt időszak amikor a könyvekért rajongtam.Most már nem érdekelnek annyira.

    És még annyit:Rajongók!Mindenkinek joga van megosztani a véleményét , és ha valami nem tetszik akkor ne olvassátok el!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s