Helyreigazítás

Általános

Megkövetem James Bondot: valótlanságokat terjesztettem a kedvenc italáról.

“Felrázva, nem keverve” – szól a híres mondat. De miért felrázva? Nos, a keveréshez egy erre speciálisan kialakított kanalat használnak, így nem törik össze a jég, míg ha rázzák az italt, a jég természetesen széttörik, és elkeveredik az itallal. Így – gondoltam én  – Bond gyenge, vizezett italt kér. Biztos, mert nem akar nagyon berúgni egy fontos küldetés közben, vagy csupán így akar kilógni a fogyasztók tömegéből. Még maga az amerikai elnök, Josiah Bartlet is megerősítette a véleményem:

Tévedtünk, mindketten, Jed és én. És a hiba feloldása még logikus is, persze hogy az, de amikor okosnak hiszi magát az ember, akkor nem érdekli a nyilvánvaló. A vodka martiniben ugyanis van… vodka. A vodkát pedig gyakran (Bond idejében a mainál is gyakrabban) burgonyából készítették, ami más italokkal nehezen vegyülő, olajos minőséget adott a kész szesznek. Az, hogy felrázzák, eloszlatja a vodkát a koktélban, és egyenletesebb, simább ital a végeredmény. Fleming is csak így itta az italát, és ezt kölcsönözte karakterének.

Így hát, kedves vodka-martini, kedves James Bond, ezúton kérek bocsánatot. Egészségünkre!

Egy hét – tizenegy hónap, mi az nekünk, avagy pappara-rappam kettő

Általános

Jó filmek, amik jók, és ezért ajánlom őket! Mert jók!

Két plusz egy filmet ígértem, és ezúttal a ráadással kezdünk: A bőr, amelyben élek volt tavaly az a filmélmény, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem.  Sajnos nehéz róla úgy írni, hogy a sztori legapróbb részletének ismerete is csak csökkenteni tudja a hatást, így egy nagyon erős ajánlás kíséretében idemásolom a Szán facebook-oldalra kitett minikritikámat, többet tényleg nem merek mondani.

„Az év egyik legjobb és legnyomasztóbb filmje. Nagyon tetszett, de utána egy darabig nem tudtam őszintén fellélegezni. Ne számítsunk könnyed kacajjal teli két órára a moziban. De azért nézzük meg, mert tényleg igen jó.”

Most, hogy  a szégyentelen önpromóciót letudtuk, beszéljünk a két filmről, amivel picit részletesebben foglalkozunk ma: az első a Drive, a második pedig a Tintin kalandjai.

Nem fogok a Drive-ról teljes elemzést kanyarítani, mert tényleg csak ajánlónak szánom e sorokat, de a film amellett, hogy igen látványosan összerakott harc- illetve autósüldözésekkel rendelkezik, egy pillanatra sem feledkezik meg ezek helyéről. Ezen jelenetek egyike sem öncélú, mindegyik eszköz a történet elmondásában, egy karakter megismerésében, a hangulat közvetítésében. Úgy egyáltalán, nincsenek felesleges dolgok a filmben, egy képkocka, egy mondat nem sok, amit minőségi romlás nélkül ki tudnék vágni belőle.

Ismerjük a negatív tér fogalmát? Röviden: akkor beszélünk negatív térről, amikor egy festményen 1 azt vizsgáljuk, ami “nincs ott” – a lefestetlenül hagyott fehér vásznat, például. Egy kompozícióban nem csak kiemelheti azt, amire a befogadó figyelmének kell irányulnia, hanem át is veheti a főszerepet, alkalmasint megkavarva a befogadói elvárásokat. 2 Hogy miért a kitérő? Nos, ez az a film, ahol azt éreztem, hogy itt a beszélgetések nem csak sokatmondó szünetekkel vannak megtűzdelve, hanem a rendező a beszélgetés negatív terét festi épp. Borzalmasan fellengzősen hangzik, elismerem, de ez nem teszi kevésbé igazzá.3

Mindemellett elgondolkodtat. Arról, hogy az ember viselkedése függetleníthető-e a természetétől. Hősök és gonoszok megítélésről, és a kettejük közt húzódó vékony határvonalról. Szeretetről, kötődésről, és amit ezért fizet az ember. Lelkiállapottól függően sokmindenről, ahogy az igazán jó filmek szokták.

A Tintin kalandjai sok tekintetben ellenpontja a másik alkotásnak. Míg az nyugodt, és nem sieti el a dolgokat, a Tintinnél a felvezetés után folyamatosan pörög a tempó.  Legyen szó a kincsvadászok közti versenyfutásról, a gonoszok üldözéséről vagy épp az előlük való menekülésről, hajón, repülőn, motoron vagy gyalog, nincs egy pillanatnyi megállás sem. A kavalkádot öröm nézni, az animáció gyönyörű, moziélményként szó szerint lélegzetelállító, amit ha nem is teljes erővel, egy kisebbfajta gőzhengert még simán lepipálva közvetit egy jobb felbontású otthoni képernyő. Külön kiemelném a kalóz-flashback jelenetet, ami csekély tíz perc alatt rendreutasítja Sparrow kapitány klandjainak összes részét. Nagyobb, színesebb, szagosabb de főleg kreatívabb, mint azok voltak.

A kreativitás a film egészére jellemző, a történet magával ragadó, humoros, és kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyozza a tempót, sosem válik túl sokká, ami a képernyőn zajlik. A sok ellentét mellett ez közös a Tintinben és a Drive-ban: mindkettő elképesztően feszes film. Ebben az esetben ez nem is okozott nagy meglepetést, hiszen a szakma legjobbjai dolgoztak rajta: rendezte Steven Spielberg, írta Steven Moffat és Edgar Wright, áll a stáblistán – ezek közül nekem egy név is elég lenne, hogy  önkéntelen kacaj törjön ki belőlem. Ha pedig a színészgárdát is hozzáveszem, a mo-cap veterán Andy Serkis Haddockjával az élen fejenként legalább egy örömkönnyet csalnak ki belőlem.4

A fenti filmek bármelyikét teljes szívvel ajánlom. Mivel mondanivalójukban, hangulatukban, magatartásukban alapvetően különböznek, három különböző estére – hacsak nem a “tudathasadásos néző, aki kattra tud teljes lelkiállapotot váltani” a filmest témája.

1Szigorúan véve bármilyen képzőművészeti alkotáson.
2Remek illúziók alapulnak ezen.
3És Ryan Gosling alakításáról nem véletlenül áradozik mindenki. Így érzelemmel megtölteni egy első ránézésre üres arcot  – le a kalappal. Érthetetlen számomra, miért nem kapott még oscarjelölést sem.
4Az, hogy az előbb nem emeltem ki őket, nem jelenti azt, hogy a Drive színészei ne nyújtanának mind emlékezetes alakítást – Albert Brooks gonosza rendhagyó szerep a színésztől, és magasan megugorja a lécet, a többiekről pedig elég talán a nevüket elmondanom, és már az garancia a minőségre – Ron Perlman, Carey Mulligan, Bryan Cranston, Carey Mulligan, Carey Mulligan, illetve Carey Mulligan.