Különkiadás

Általános

Rendhagyó bejegyzés: vélemény a magyar zenei élet gyöngyszemeiről!

A kettős ízelítő első előadója egy feltörekvő zenekar, a Pesti Srácok. “Vidék” című számuk egy őszinte segélykiáltás a poszturbanisztikum kultúrájából, ahol a betonból kiszakadt fiatalok a kultúrsokkot feldolgozni képtelenek, így vidéki tartózkodásukat másfél perc után be is rekesztik. Valójában ledobnák magukról a mókuskerék rabigáját, de önállóan képtelenek a változásra (ld. a székkel való viszonyt – asztalnál ráülni lehet, de ha ugyanaz a szék egy kicsit is eltér a számukra normálistól, megérteni sem képes a Pesti Srác). Ezt nem is annyira zenével vagy szöveggel, mint tekintetükkel közvetítik, ezzel húzva alá a modern világunk kommunikációképtelenségének abszurditását. Gratulálok, Srácok, ígéretes kezdet, csak így tovább!

Másodszorra pedig egy régi kedvenc, az Érzelmes Fiúk legújabb alkotása. Az őket még nem ismerőket ugyanúgy ragadja meg az első pillanatokban, mint a régi, hűséges hallgatókat. Kikacsintás a rajongók számára, hogy a kíséret a Fiúk első igazi nagy sikerének, a Messzelánynak kíséretére játszik rá, arpeggiózva, más ritmusban, más kulcsban, de a lényeget felismerhetően hagyva. Nem szorul azonban ilyen cuppogást keltő kuriózumokra a dal, örökérvényű, épp ezért mindig friss mondanivalója nagy irodalmi ősöket tudhat maga mögött: klasszikusoktól kezdve (ld. Kupidó), Villon Ellentétek balladája érintésével, Babitsot parafrazeálva (szívesen tollat ragadtam volna, hogy a Szerelemország c. tribute-verset megírjam a Fiúknak) jutnak el a végkifejletig. És, mint Newton, az óriások vállán állva talán messzebre látnak, mint eleddig bárki a műfajban. 

Röviden: ha ez a két szám reprezentatív bemutatója a magyar zenei életnek, bizakodva tekinthetünk a jövőbe. Hallgassátok. Szeressétek. Még ha fáj is.

Reklámok

Nyolc Általános

Általános

elementary_325Ajánló: Elementary

Nem jó az időzítése a sorozatnak. Illetve pont hogy de, csak elkésett: a ‘10-es évek nagy Sherlock-mániájának terepét a többi versenyző már évek óta futja, igen jó minőségben. A közhangulat sodra jócskán a víz alá húzza a későn jövő versenyzőt, és nehezen fog magának megbecsülést kívívni, hiába telitalálat esetleg a koncepció. Ööö– valami valami lovaglás valami.

Nem újdonság egyébként sem Amerika, sem egy női Watson, de nem a változtatás puszta ténye teszi gyanússá Lucy Liut és New Yorkot a néző szemében. Inkább, hogy mögötte az “ez a sorozat nem az a sorozat, pf, ugyan dehogy” izzadságszagát gyanítja. Szegény AmerHolmes próbálna szabadulni “testvére” árnyékából, de igazából esélye sincs: a brit sorozat a leglenyűgözőbb, legzseniálisabb, [tetszőleges egyéb szuperlatívusz], az amerikai pedig – nem.

Ez már az első rész megtekintése után nyilvánvaló, a továbbiakban pedig felesleges összevetnem a kettőt, mert rendre az amerikai maradna alul. Pontról pontra ugyanazt az idegesítő eredményt kapnánk: az Elementary, a Sherlock jobb. A torz perspektíva miatt torzulna a véleményem, lehúzós cikk kerekedne a dologból. Ach, könnyebb dolgom lenne, ha saját jogon gyenge lenne az új adaptáció, már előre dörgöltem a markom, hogy legyalulom a fenébe, erre meg… Pf.

Hagyjuk a nagyszerű elődöt, csak összezavar. Hogy teljesít hazai pályán Miller és Liu? A Mentalisták, Doktorcsontok, Helyszínelőkök tengeréből ki tud-e tűnni? A válasz egy csillagozott igen. Igen, mert nem használnak benne sci-fibe illő baromságokat számítógépes analízis címén. Igen, mert a főszereplők közötti kapcsolat érdekes és dinamikus, a hozzáírt karakterek pedig jól egészítik ki a meglévő alapanyagot. Igen, mert Johnny Lee Miller jó színész és kész. Igen, mert adott esetben van olyan csavaros a sztori, hogy nem látom húsz percre előre a teljes forgatókönyvet (azért volt itt is kiszámíthatóság, de nem olyan vészesen).

A csillag a válaszra viszont kell, mert mindezt megcsinálhatták volna Bubba, a szupernyomozó néven is, és egy fikarcnyit nem kellene módosítaniuk. Sherlock Holmes puszta húzónév, más egyebet nem nyújt. Jó a sorozat, de nincs benne igazi újdonság – a különc detektív formuláját jól hozza, sőt, jobban, mint a többiek, de ennyi az egész. Jól megcsinált detektíves sorozat, amivel kevésbé időpazarlás elütni az időt, mint a miriádnyi alternatíva egyikével. Itthon az egyik csatorna adja, az, amelyik nem a másik (képben vagyok), Sherlock és Watson néven, lehet kipróbálni, az évad (félévad) utolsó részét pedig előre is ajánlom, az kiugróan jó volt. Ha az összes rész ilyen minőséget hozott volna, a BBC felköthetné a gatyáját.

frankencreature
Ráadás kitérő, avagy kicsiavilág.

Benedict Cumberbatch játssza az angol-angol Sherlockot, míg Johnny Lee Miller alakítja az amerikai-angol Holmest. Ők ketten civilben ismerik egymást, jóbarátok, és dolgoztak már közösen. Hogy min? A Londoni Nemzeti Színház nagysikerű darabjában, a Danny Boyle-rendezte Frankensteinben játszották a címszereplőt, és annak teremtményét – dobpergés – felváltva. Ugyanazt a karaktert, ugyanazokat a karaktereket. HOPÁÁÁÁÁ

Kitérő (és ajánló) vége.

Egy hét – tizenegy hónap, mi az nekünk, avagy pappara-rappam kettő

Általános

Jó filmek, amik jók, és ezért ajánlom őket! Mert jók!

Két plusz egy filmet ígértem, és ezúttal a ráadással kezdünk: A bőr, amelyben élek volt tavaly az a filmélmény, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem.  Sajnos nehéz róla úgy írni, hogy a sztori legapróbb részletének ismerete is csak csökkenteni tudja a hatást, így egy nagyon erős ajánlás kíséretében idemásolom a Szán facebook-oldalra kitett minikritikámat, többet tényleg nem merek mondani.

„Az év egyik legjobb és legnyomasztóbb filmje. Nagyon tetszett, de utána egy darabig nem tudtam őszintén fellélegezni. Ne számítsunk könnyed kacajjal teli két órára a moziban. De azért nézzük meg, mert tényleg igen jó.”

Most, hogy  a szégyentelen önpromóciót letudtuk, beszéljünk a két filmről, amivel picit részletesebben foglalkozunk ma: az első a Drive, a második pedig a Tintin kalandjai.

Nem fogok a Drive-ról teljes elemzést kanyarítani, mert tényleg csak ajánlónak szánom e sorokat, de a film amellett, hogy igen látványosan összerakott harc- illetve autósüldözésekkel rendelkezik, egy pillanatra sem feledkezik meg ezek helyéről. Ezen jelenetek egyike sem öncélú, mindegyik eszköz a történet elmondásában, egy karakter megismerésében, a hangulat közvetítésében. Úgy egyáltalán, nincsenek felesleges dolgok a filmben, egy képkocka, egy mondat nem sok, amit minőségi romlás nélkül ki tudnék vágni belőle.

Ismerjük a negatív tér fogalmát? Röviden: akkor beszélünk negatív térről, amikor egy festményen 1 azt vizsgáljuk, ami “nincs ott” – a lefestetlenül hagyott fehér vásznat, például. Egy kompozícióban nem csak kiemelheti azt, amire a befogadó figyelmének kell irányulnia, hanem át is veheti a főszerepet, alkalmasint megkavarva a befogadói elvárásokat. 2 Hogy miért a kitérő? Nos, ez az a film, ahol azt éreztem, hogy itt a beszélgetések nem csak sokatmondó szünetekkel vannak megtűzdelve, hanem a rendező a beszélgetés negatív terét festi épp. Borzalmasan fellengzősen hangzik, elismerem, de ez nem teszi kevésbé igazzá.3

Mindemellett elgondolkodtat. Arról, hogy az ember viselkedése függetleníthető-e a természetétől. Hősök és gonoszok megítélésről, és a kettejük közt húzódó vékony határvonalról. Szeretetről, kötődésről, és amit ezért fizet az ember. Lelkiállapottól függően sokmindenről, ahogy az igazán jó filmek szokták.

A Tintin kalandjai sok tekintetben ellenpontja a másik alkotásnak. Míg az nyugodt, és nem sieti el a dolgokat, a Tintinnél a felvezetés után folyamatosan pörög a tempó.  Legyen szó a kincsvadászok közti versenyfutásról, a gonoszok üldözéséről vagy épp az előlük való menekülésről, hajón, repülőn, motoron vagy gyalog, nincs egy pillanatnyi megállás sem. A kavalkádot öröm nézni, az animáció gyönyörű, moziélményként szó szerint lélegzetelállító, amit ha nem is teljes erővel, egy kisebbfajta gőzhengert még simán lepipálva közvetit egy jobb felbontású otthoni képernyő. Külön kiemelném a kalóz-flashback jelenetet, ami csekély tíz perc alatt rendreutasítja Sparrow kapitány klandjainak összes részét. Nagyobb, színesebb, szagosabb de főleg kreatívabb, mint azok voltak.

A kreativitás a film egészére jellemző, a történet magával ragadó, humoros, és kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyozza a tempót, sosem válik túl sokká, ami a képernyőn zajlik. A sok ellentét mellett ez közös a Tintinben és a Drive-ban: mindkettő elképesztően feszes film. Ebben az esetben ez nem is okozott nagy meglepetést, hiszen a szakma legjobbjai dolgoztak rajta: rendezte Steven Spielberg, írta Steven Moffat és Edgar Wright, áll a stáblistán – ezek közül nekem egy név is elég lenne, hogy  önkéntelen kacaj törjön ki belőlem. Ha pedig a színészgárdát is hozzáveszem, a mo-cap veterán Andy Serkis Haddockjával az élen fejenként legalább egy örömkönnyet csalnak ki belőlem.4

A fenti filmek bármelyikét teljes szívvel ajánlom. Mivel mondanivalójukban, hangulatukban, magatartásukban alapvetően különböznek, három különböző estére – hacsak nem a “tudathasadásos néző, aki kattra tud teljes lelkiállapotot váltani” a filmest témája.

1Szigorúan véve bármilyen képzőművészeti alkotáson.
2Remek illúziók alapulnak ezen.
3És Ryan Gosling alakításáról nem véletlenül áradozik mindenki. Így érzelemmel megtölteni egy első ránézésre üres arcot  – le a kalappal. Érthetetlen számomra, miért nem kapott még oscarjelölést sem.
4Az, hogy az előbb nem emeltem ki őket, nem jelenti azt, hogy a Drive színészei ne nyújtanának mind emlékezetes alakítást – Albert Brooks gonosza rendhagyó szerep a színésztől, és magasan megugorja a lécet, a többiekről pedig elég talán a nevüket elmondanom, és már az garancia a minőségre – Ron Perlman, Carey Mulligan, Bryan Cranston, Carey Mulligan, Carey Mulligan, illetve Carey Mulligan.

Holló is, király is, de nem Mátyás, ki az?

Általános

Ilyen letisztult borítót is ritkán látni

Susanna Clarke 2004-es magnum opusa, mely a keresztségben tőle a Jonathan Strange and Mr. Norrell, a magyar fordítóktól pedig a Hollókirály címet kapta, hamar szakmai- és közönségsiker lett. Ennek – és annak, hogy tíz oldal után tudtam, ez az egyik legjobb fantasy regény, amit valaha olvastam – oka van.

Pedig első ránézésre a sztori magva igencsak elcsépelt. Egy világ, amelyből eltűnt a mágia, de most visszatérni látszik, nem az eredetiség tetőpontja. A titok az előadásmódban rejlik. A világ ugyanis egy alternatív Föld alternatív Angliája, az Úr 1806-odik esztendejében, a könyv pedig minden mondatával igazodik ehhez. Még véletlenül se egy vázlatosan felkent háttérre gondoljunk, mely csak arra szolgál, hogy a szereplők szép tájakon mászkálva szórják a villámokat. Kidolgozott fiktív történelmet kapunk, fiktív mágiaelméleti szerzőkkel és köteteikkel1, és minden úgy illik bele a mi valós történelmünk réseibe, mintha valóban így történt volna minden. És különben is, szó sincs villámokról vagy más efféle badarságról, egy úriember nem ezzel tölti az idejét. A regény meglehetősen nagy százaléka szalonokban, összejöveteleken és könyvtárakban lejátszódó beszélgetésekből áll – furcsán hangzik, mint dicséret, de végre egy fantasy regény, amiben sokáig nem történik semmi.

Ez persze így, ebben a formában nem igaz. Megismerjük a karaktereket, még olyanokat is, akik végső soron nem fognak szerepet játszani a történetben. De sehol egy gonosz nagyúr, vagy akár egy elhárítandó világméretű kataklizma. Minden, ami a regény végére a konfliktus csúcspontjává áll össze, jellemek ütközéséből és az első párszáz oldalon bemutatott világból fakad. Hébe-korba előfordul egy varázslat, de nem ez a jellemző. Amikor azt mondtam, a regény mindenben igazodik a tizenkilencedik század Angliájához, komolyan gondoltam: a könyv egy nagy stílusgyakorlat. Mintha Charles Dickens vagy Jane Austen egyik művét olvasnánk, az egyetlen különbség, hogy adott beszélgetésben résztvevő bogáncspihe hajú úr valójában egy tündér.

Ez a történetbeli és stiláris hűség a háttérhez sajnos kétélű fegyver. Az, hogy a szerzőnő felvonultatja a műfaj teljes eszköztárát, nem teszi a huszonegyedik századi olvasó számára kevésbé lassúvá az események folyását. Egy utazást napról napra részletezve  látunk, még akkor is, ha nem történik semmi. Ez teljességgel kiszámítva próbálja felvetetni velünk a regény élvezetéhez szükséges lassú tempót, vannak viszont olvasók, akik egy ilyen olvastán egyszerűen sarokba hajítják a könyvet. Nem feltétlenül azért, mert nem értik, mi zajlik itt, pusztán azért, mert beleuntak a várakozásba. És ezt talán meg is értem, még ha nem is értek vele egyet.

De nehogy elkezdjünk magunkban kételkedni! Kezdjünk bele a könyvbe bátran, a sztori egy idő után tényleg elindul. Sőt, valószínűleg hamarabb indul el, mint észrevennénk. Először jelentéktelennek tűnő mellékszálak bukkannak fel újra, és nyernek kiemelkedő fontosságot. Ezenkívül pedig  –akár eredetiben, akár magyar fordításban – olyan mívesen van megírva a könyv, hogy öröm olvasni minden sorát. Nincsenek feleslgesen egymásra halmozott jelzők, hiteltelen karakterek, ostoba mondatok. A sok tucatgagyi után felüdülés egy olyan fantasy, ami egy igazi, tehetséges író keze alól került ki. Ígérem, csettinteni fogunk a nyelvünkkel örömünkben.3

Jonathan Strange és Mr Norrell

1 Amik, amint említésre kerülnek, tudományos igényességű lábjegyzetet kapnak kiadóval, megjelenés évével, rövid összefoglalóval. Ez pedig az én bölcsész szívemnek igen kedves.2

2 Említettem már, hogy mennyire szeretem a lábjegyzeteket?

3Figyelmeztetés: Nyelv csettintése nem garantált.

Kóccal tömve

Általános

A mindenki által szeretett karakterek egy kis céltalan kalandozásra térnek vissza a vászonra. Nincs nagyszabású központi konfliktus, nincs Zelefánt, és ez nem Tigris vagy Malacka meséje, csak néhány fejezet a könyvből, erős nosztalgiaalapú vonzereje van az alkotásnak. Azt tekintve, hogy az ismeretségi körömben több tizen-huszonéves megnézte, csak mert “Micimackóóó!”, ez szépen működik is.1

A mese maga csupán hetven perces, így – hogy kiteljen a másfél óra – a kezdés előtt kapunk egy rövid történetet a Loch Ness eredetéről. Tudniillik Nessie a saját kis pocsolyájában fürdőzött, mikor elűzték, és mikor sehol nem talált új otthont, olyan sokat sírt, hogy lett belőle egy saját tava. A tanulság a mese szerint: nem szégyen, ha sír az ember. A tanulság, amit a gyerekek megjegyeznek: ha eleget sírsz, megkapod, amit akarsz. Szegény előttem ülő szülők arcát nem láttam, de mintha a karfát markoló kezükön szép lassan kifehéredtek volna a bütykök. Lehet, persze, hogy hallucináltam, ahogy a kétségbeesett szitkozódásfoszlányokat is.

De tanulság ide vagy oda: kérem, Magyar Fordítók, csak azért, mert volt nekünk egy Romhányink, nem kell, ismétlem, nem kell mindent rímbe szedni. Főleg akkor, ha nem megy. Ha az írók csak olyan rímeket tudnak összehozni, amiktől talán még L. Miklós művész úr is elszégyellné magát, ideje újragondolni néhány dolgot.

Az eddigi mesék is nyilvánvalóvá tették, hogy egy mesekönyvet olvasunk – emlékezzünk csak vissza, Mackó gyakran utazott két helyszín között úgy, hogy illusztrációból illusztrációba lépett át – és ezt a zseniális vonást ez a film is megtartotta. Sőt, még jobban rá is játszik, mint a korábbiak. Helyenként őszintén le voltam nyűgözve, személy szerint most láttam először olyat, hogy egy szereplő kifusson az oldalra írta szövegre, és amikor egy rövid sorhoz ér, ami épp annyit mond: “sajnos ez a sor túl rövid volt”, lepottyanjon.  A csúcspont pedig, amikor Malacka a képbe behullt betűkből kezd el… no de nem akarom lelőni az összes poént.

Ötletes a végefőcím jelenetsora is, ahol megelevenednek – illetve dehogy, épp ellenkezőleg – a filmben látott kalandok. Csak egy kérdésem volna: Róbert Gida eredeti játékai hogy lehettek a róla szóló mesék által inspirált Disney-franchise plüssállatok? Már várom a következő rajzfilmet Micimackó és az időhurok címmel.

Az  előbb emlegetett hetven perchez képest nekem picit túl sokat daloltak a szereplők. A nyitódaltól konkrétan megijedtem, olyan élesen vágtak bele, a szövegek pedig – bár Nessie-nél jobbak voltak – néha zavaróan eltértek a korábban ismert fordulatoktól. Biztosan van oka a fordításbeli különbségeknek, bár a “csacska bocska blittyeblutty, kóccal viccel”2 sortól azért tikkelni kezdtem, a Rögves pedig nem Rögves, hanem Dógomvan. Csak mondom. Egyébiránt pedig, aki mostanra nem tudja, hogy Füles farka hová tűnt (Kérdezz-Felelek játékosoknak: a megoldás Valakinek a Valamije), az legfeljebb három éves. Ami ebben a helyzetben, valljuk meg őszintén, nincs kizárva.

Az biztos, hogy a régi, klasszikus szinkronhangokat öröm újra hallani – Mikó István Micimackója, Bács Ferenc Tigrise hallatán szépen süllyedünk vissza a gyerekkorba. Vannak persze változások, amik emlékeztetnek arra, hogy szép dolog a merengés, azért nem vagyunk újra kisgyerekek: Bagoly szerepe nem először került Balázs Péterhez, felteszem, a nosztalgiázók már most tudják, számukra ő, vagy Verebes István testesíti meg jobban a bölcselkedő szárnyast. Sinkovits Imre (Mesélő) és Szabó Ottó (Füles) pedig sajnos már nincsenek velünk, és bár nagyon hiányoznak, nem lehet mit tenni, új hangokat kellett találni. Az őket felváltó Papp János és Kárpáti Tibor egyáltalán nem rosszak, de nem velük nőttünk fel.

Van azért, ami egy az egyben a régi: a kézzel rajzolt minden. Igaz, van komputeranimált mézfolyam egy álomjelenetben, de ezen az egy apróságon kívül minden jóféle régivágású technikát használva készült. Gyönyörű a rajzfilm, pusztán a háttereket nézegetve is újra lehet nézni akár többször, minden egyes helyszín egy kész festmény. Már pusztán emiatt érdemes megnézni a filmet.

Remélem, játsszák még a mozik, és lesz is rá időtök. A nyár(utó) legkedvesebb filmje, amit vétek lenne kihagyni.

"Most boldog vagy, Füles?" "...nem."

1 Ez nem kritika, én is pontosan ezért néztem meg. Hát hiszen Micimackó, emberek, Micimackó!
2 Nem tudom, mi volt a pontos sor, de ezzel az erővel akár “zümzü zümüzüzüm züzüzüzüm” is lehetett volna. Kóccal tömve. Kóccal. Tömve. Nem “kóccal viccel”. Brrr. 

Whosvét

Általános

Az idei húsvét szombatja nem csak sonkát ígér, a mai nappal indítja minden idők legrégebben futó sorozata, a Doctor Who 6. évadját. De ki is ez a Doktor egyáltalán? Érdemes nézni az ő kalandjait? Tavalyelőtt még nem egy másik figura volt a Doktor? És különben is, hat évaddal a legöregebb sorozat? Mi folyik itt?

A sztori majd’ ötven éve kezdődik, 1963-ban, amikor a Doctor Who első részét leadták Angliában. A sorozat hamar igen népszerűvé vált, és ezután huszonhat (!) évet élt meg megszakítás nélkül. Ezt követte hosszas szünet, egy tévéfilm, kínos csend a tévéfilm után, majd 2005-ben a sorozat újraélesztése, és ismételt sikere. Így hát nézőpont kérdése, hogy az új évad a hatodik, vagy harminckettedik.

És valóban, a Doktor két éve még más arcot viselt. A karakter ugyanis gyakorlatilag halhatatlan, az utolsó pillanatban teljes testét (és ezzel személyiségét) regenerálja. Így hát a mostani Doktor e néven a tizenegyedik, hiába ugyanaz az ember, mint hatvanháromban. Bocsánat, embert mondtam? Nem ember, Időúr, akinek a birtokában van egy olyan masina, ami időben és térben bárhová el tudja vinni. Bárhová. A legjobb sztorialap, amit ki lehet találni, hisz így az íróknak semmiféle megkötésük nincs, milyen történetet akarnak elmesélni.1

A tizenegy Doktor

A Doktor egyéni történelmébe nem szeretnék ehelyütt belemenni, egyrészt, mert nincs háromezer oldalam megírni, másrészt, mert vannak sokkal jobb források, mint én.2 Nézői szempontból szeretném megközelíteni a sorozatot. Először is: honnan érdemes kezdeni a sorozatot? Masszív ez a több, mint harminc évnyi anyag, plusz a regények, plusz a hangoskönyvek, amik elvileg mind-mind a Who-kánon3 részei!

Nos, jó csatlakozópont az új nézőknek az új sorozat első része („Rose”). Mindent közöl az újakkal, megalapozza a Doktor karakterét, felvezetve az akkor legmeghatározóbb aspektusait. Ezzel akár egyidőben elkezdhetjük nézni a sorozatot az ötödik évadtól („The Eleventh Hour”), ekkor ugyanis új Doktor, új utastárs, új vezető író4, új mindenki került képbe, és az eltelt egy év alatt egyszer sem volt olyan, hogy az elmúlt négy (és fél, de ebbe most ne menjünk bele, magától értetődő lesz) évre utalást tettek volna. Maga a rész pedig szerintem erősebb bemutatkozó, mint a „Rose”.

Aztán eljön a pillanat, amikor ez már nem lesz elég. Annyit beszélnek elmúlt kalandokról, a felbukkanó régi ismerősök5 és ellenségek addig piszkálják az ember csőrét, míg először csak utánaolvasgat, bármikor abba tudja hagyni, nem függőség ez, ugyan, de egy idő után elképzelni már nem elég. Meg kell nézni egy régi részt. De huszonhat év nagyon sok.

Bowties are cool.

A régi részekkel kapcsolatban egy dologra kell felkészülni. Magától értetődőnek tűnik, ha kimondom: régiek. Ez nem csak azt jelenti, hogy fekete-fehérben indult a sorozat, hogy a különleges effektusok finoman szólva kevéssé meggyőzőek, mert ezeket sokkal könnyebben elnézi az ember. A legfontosabb dolog, hogy ezek a részek a mi ízlésünknek első blikkre elkerülhetetlenül lassúak. A történetek húszperces részekre voltak lebontva, legtöbbször négy, de kivételes esetben akár tíz részen keresztül bontogatva a fonalat. A kényelmesebb tempó pedig – mikor történik már VALAMI – könnyen eltántoríthatja a nézőt. Azt tanácsolom, először két résznél többet egyhuzamban ne próbáljunk meg megnézni, és sokkal könnyebben átszokunk.

Érdemes elsőként itt is megtekintenünk a legelső epizódot („An Unearthly Child”), mert nagyon szép rejtélyt épít a Doktor figurája köré. Ha be akarjuk fejezni a történetet, készüljünk fel ősemberek magasröptű vitáira, és a jelenetre, amiben a Doktor megölne valakit, de a társai megállítják.6 Ezután pedig egyéni ízlés szerint érdemes kedvenc doktort és kedvenc epizódokat keresni. A legnépszerűbb időszaka a sorozatnak a negyedik Doktor idején volt, ekkor kapták a legtöbb pénzt is a készítők, így az effektekre sem lehet panasz – a kor szabványaihoz mérten, persze. És ebben az érában volt az epizód, amit Douglas Adams írt.

A mostani évadban pedig lesz egy, ami Neil Gaiman tollából származik. Ha másért nem, hát emiatt érdemes a környékére nézni.7

1 Persze a sorozatnak van egy alaphangulata: minden részben ott van a felfedezés öröme, és az, hogy a Doktor legtöbbször „többet ésszel, mint erővel”-alapon győzedelmeskedik. Meg mostanában minden tele van szórva Dalekekkel.
2 A http://tardis.wikia.com, például.
3Már ha van ilyen, de ez messze vezet.
4 Steven Moffat, akit a Sherlockból és a Couplingből ismerhetünk. Zseni.
5 Nyugodj békében, Sarah Jane.
6 Az első Doktor meglepő mai szemmel nézve. Önző, kegyetlen, lenézi az embereket. A mai Doktorok épp azért olyanok, amilyenek, mert az első inkarnációt az emberek segítették hozzá, hogy jobb emberek, izé, időurak legyenek.
7 Ha nem vált volna világossá, szerintem másért is érdemes. Az egyik legjobb sorozat, amit a mai televíziózás kínálni tud.

Winter is here

Általános

Boromir! Ja, bocs, nem

Közeleg a tél. Amerikában ma, nálunk példátlan gyorsasággal holnap este (kódolatlanul, hozzátenném) sugározza az HBO a Trónok Harca premierjét. És a könyv minden rajongója tűkön ülve várja, remélve, hogy az adaptáció felér a könyvekhez. Lelőhetem a poént? Fel.

Történt ugyanis, az HBO szervezett egy prremier előtti vetítést a sorozat első két részéből pénteken. És történt aztán, hogy nyertem1 a vetítésre két jegyet. Történt ennek okán, hogy kézen fogtam barátnőmet, aki eladdig semmit tudott a könyvekről-sorozatról, és elbaktattunk a vetítésre. És mindketten el voltunk mosva, annyira jó volt.

Ebből nem az a fontos rész, hogy nekem tetszett a sorozat, bár a maximalista rajongó elégedettsége is fontos lehet. Mégis, sokkal többen vannak, akik nem olvasták a könyveket, nem tudják mi ez, és számukra nem elég az “úúú Winterfell bááááz”-faktor. Itt az a lényeg, hogy gyakorlatilag nulla fantasy-háttérrel rendelkezők számára ugyanolyan meggyőző az, amit a csatorna itt képernyőre varázsolt. Az első -elég horrorisztikus – pillanatban beszippant, és nem enged el. Olvastam a könyvet, tudtam mi fog történni, mégis, vannak jelenetek, amikbe még most is beleborzongok, és tudom, hogy ahogy újra és újra meg fogom nézni őket, ugyanekkora hatással lesznek rám. El sem tudom képzelni, hogy mennyivel nagyobbat üthetnek elsőre.2

Nem szeretném tovább ragozni, a sorozat rajongók és Martin-szüzek számára is lenyűgöző lesz. Olvastam azonban egy nyugtalanító dolgot egy blogger tollából nemrég. Belegondolt ugyanis, hogy a sorozat mi mérhetetlen összegbe került és kerül a csatornának, és mekkora bevételt kell termelnie. Szép szlogen, hogy itt minden eszközt, jelmezt, díszletet kézzel, mesteremberek segítségével készítettek, de ez elképesztően sokba kerül. Úgyhogy hiába láttam, és hiába nem Magyarországon fog állni vagy bukni a sorozat sikere, hétfőn én biza ott fogok ülni a tévé előtt, és eggyel emelem a nézőszámot. Ha gondoljátok, tartsatok velem, azt ugyanis – és ezt most teljesen őszintén mondom – garantálom, hogy nem lesz ennél jobb műsor, amit nézhettek aznap este.

Közeleg a Tél. Remélem, sokáig fog tartani.

1Vigyázat, kitörő öröm következik: HAH! HA-HA-HAAA! Köszönöm.
2Azoknak, akik olvasták: igen az első cliffhanger pontosan ott van, ahol gondoljátok. Igen, ott. És… hű.