Munkát

Általános

Kritika: A Hobbit

Előre szólok, én megkajáltam.

Csupa szélsőséges véleményt hallottam csak a Babó filmadaptációjáról, egyesek “Top10 2012” listáin jelent meg, mások számára fizikai fájdalmat okozott a film – nem az új technológia, a minőség. És hiába tudtam már a moziban, mi az, ami miatt joggal fordul sokak hüvelykujja lefelé véleménynyilvánításkor, én bizony megettem az egészet. Habzsoltam a törpök dalát, a trollokat, Gollamot, mindent. Elejétől a végéig.

Elejétől a végéig? Hát…

Az első tíz perc például szemrebbenés nélkül levágható, sőt, le is kellene vágni. Cuki, ahogy képre pontosan köt rá a Gyűrűk Ura nyitányára, de ÖregBilbó narrációja nem csak szükségtelen, a továbbiakban árt a narratívának. Tudjuk, kik a törpök, honnan jöttek, mi a céljuk, így nem osztuzunk Bilbó meglepetésében és megrökönyödésében, mikor megjelennek. Nem hat újdonságként, hogy hova tartanak, és a kézzel rajzolt térkép suta rajza nem a “Várjunk csak… az egy sárkány?”, hanem az “Aha, aha, nézd, Szmaug” reakciót váltja ki belőlünk. Csak a törpök túlzónak ható elmondására támaszkodva Bilbóéval együtt mozogna a képzeletünk, és nem hagyna nyugodni, mire képes egy ilyen bestia. Így viszont, hiába végzett nagy pusztítást, láttuk, tudjuk, mire képes. Amit pedig ismerünk, soha nem olyan ijesztő, mint az, ami ismeretlen.

Az elpuskázott lehetőségtől eltekintve a törpök bemutatása hatásos, mozgalmas, vidám, és a derék harcosok még dalolnak is! Hatalmas piros pont, ahogy a dalokat integrálták a filmbe. Az énekmondás mint történelem, mint példabeszéd, vagy csak mint puszta szórakozás, hatalmas szerepet játszik a középföldi kultúrában (Beren és Lúthien, valaki?), és egy ilyen kalandosabb, könnyedebb műben pedig sokkal kevésbé lóg ki, mint anno a világrengető eposzból tették volna – az előzetesben is hallható törpdalba minden alkalommal beleborzongok, annyira szép.

Miután a csapat útnak indul, beköszönt a kitérők évszaka. (Én például elgondolkozom, hogy 13 harcos, egy majdnem-tolvaj, és egy mágus, ki figyel a partiegyensúlyra – de bocsánat, nem akarom, hogy behallatsszon a kockacsörgés, folytassuk.) Előbb egy flashback Thorin múltbéli cselekedeit és az aktuális film főellenségét mutatja be (feleslegessé téve a kezdeti narráció egy újabb vetületét), majd két mondatnyi átvezetéssel Barna Radagast, varázsló, baljóslatú jeleket fedez fel erdejében – ami rendben is van, többé kevésbé idetartozó eseményekről van szó (és Sebestyén, a sün sokáig meg fog maradni emlékeimben), de így, egymásra borogatva elsősorban az esik le, hogy fél órát eltöltöttünk, a fősztori pedig nem haladt sehova.

A bemutatott főork csapatai hirtelen elkezdik üldözni a szereplőket, akik Völgyzugolyba menekülnek, és megismerkednek a holdrúnák, a világ leghaszontalanabb titkosírásának titkával (gratulálok, törpök, az évente egyszer olvasható szöveghez). Ez a látogatás a könyvben írd és mondd két és fél oldal alatt megvan, itt viszont dúsítva van egy adag Galadriellel, csipetnyi Szarumánnal, és sok vontatott tanácskozással. Újabb húsz perc, és a fősztori – bizony – nem haladt sehová.

Völgyzugoly után beindulnak az események, koboldokkal, meneküléssel, csatajelenettel, óriási sasokkal, és a film csúcspontjával, a találós kérdések párbajával (amiről a legkritikusabbak sem mondhatnak rosszat, kifogástalan jelenet, Andy Serkis még mindig nagyon érzi Gollamot). Tudom, hogy egyeseknek túl kevés, túl későn, de igen finom falatok ezek. A film többrendbeli tudathasadása persze ezekben a pillanatokban is nyilvánvaló: a gyermekmese, amiben a herésállú koboldkirály hasfelmetszése zajlik, hiába van komikusra megjátszva, nem biztos, hogy mindent a helyén kezel.

Ebbe a tudathasadásba bukik bele sokaknál a film, és – ismétlem – értem, miért. A hobbit nem eposz, nem tud egy második Gyűrűk Ura lenni, de más forrásokból származó töltelékkel megpróbálták azzá tenni. Sok szálon köt át a Középföldén zajló nagyobb eseményekhez, amik mellett a Szmaug elleni küldetés eltörpül. Ha! Eltörpül! Haaa!
Ne kerülgessük a forró kását: Bilbó nézőpontja úgy általában túl keveset szerepel. Mint azt már mondtam, az elején nem azonosulunk vele, mert többet tudunk nála, onnantól pedig túl kevésszer van középpontban – van, hogy jelen sincs szegény. A Gollammal közös jelenetek megérik a várakozást, és a végén az is szép, ahogy Bilbó Thorin segítségére siet, befejezve a filmben befutott kis karakterívét, elnyerve a törpök megbecsülését. Ez mind jó, csak kevés. Kár, mert Martin Freeman alakítása hajszálpontos babófigura. Freemannek különös tehetsége van a váratlan helyzetbe kerülő mindennapi figura hiteles megformálásához, ebben a filmben sem okoz csalódást.

David Wenzel illusztrációja

Ha ennyit rizsáztam arról, hogy mi a hiba a filmben1, akkor miért tetszett? Megvallom töredelmesen, ezek végső soron mind olyan hibák, amik nem zavarnak. A szíve a helyén van ennek a filmnek. A készítők szeretik ezt a világot, szeretik ezt a történetet, és tudják, hogy többet valószínűleg nem fognak ilyet csinálni, így mindent bele akarnak zsúfolni, amit tudnak. Látszanak a toldozás-foldozás nyomai, és felteszem, nem mindenkit köt le ugyanannyira a gyermeki kalandozás és a fontoskodó tanácskozás, a komikus jelenetek és az erőszakos csaták. De én pont ebbe a kategóriába tartozom. Gyermekkorom olvasmánya a könyv (mint az a cikkből is kiderülhetett, még A babó címen), de a gyermekkorom (hüp) elmúlt már. Ezzel a könyvvel nőttem fel, de már felnőttem. Megvan a fejemben mind a két nézőpont, a lelkes, tágra nyílt szemű, és a komolykodva bólogató. Pont így képzelem a film készítőit is: nem törődtek vele, hogy túl sok embert rekesztenek ki, maguknak, és a hozzájuk hasonlóknak készítették a filmet. Az így figyelmen kívül hagyott nézőknek teljesen jogos reakciója, hogy lehúzzák a filmet. De én…

Om nom nom.

1és még folytathatnám, nem beszéltem a repetitív szerkezetről és deus ex Gandalfról, a különleges effektek hibáiról (sajnáltam, hogy pont az utolsó képkockában kilógótt a greenscreen ló – póni? – lába) és a kőóriások csatájáról, atyám, a kőóriások elképesztően felesleges csatájáról, vitathatatlan, hogy benne van a könyvben, és még szép mitologikus magyarázata is a viharnak, de u-nal-mas

Reklámok

Rövid verzió: lopás és moslék.

Általános

Eragon explorer 1.0

Kritika: Eragon (2006)

Azt itt, itt és itt már leírtam, hogy a könyvek tartalmilag mennyire támaszkodnak más, nagy sikert elért történetekre. Eh, minek finomkodunk: hogy hogyan lopta össze lépésről lépésre a sztoriját a szerző. Jó szerzetes lett volna Christopher Paolini, bár ők a másolást legalább alázattal csinálják. De persze csak az irigység beszél belőlem: ha lenne pofám leírni az „én vagyok az apád” fordulatot, nem éljeneznének érte. Sőt, egyenesen kiröhögnének, ha kétszer is eljátszanám. Két egymást követő kötet csúcspontjaként. Ugyanazzal a karakterrel. Bah.

Egy dolgot azért a könyvek javára írok: A Gyűrűk Ura nem volt a lekoppintott nagy nevek között. Oké, mind Tolkien köpönyegéből bújtunk elő, törpök, elfek, átnevezett orkok1, de a kötelező varázskardok színkódolva vannak, ami Luke Skywalkert hamarabb juttatja eszembe, mint Zsákos Frodót. No, ez nagy problémát jelenthetett, mert a film mást sem csinál, csak Peter Jacksonékat próbálja másolni. És az eredmény borzasztó.

Emlékszünk azokra a dolgokra, amiket pozitívumként hoztam fel a könyveknél? Megmondjam, mennyit tart meg belőle a film? Pont annyit. Semmi. Nulla. Zéró. Sőt, van, ahol direkt szembemegy az eredetiben felállított szabályokkal. A mágia – példának okáért – Alagaësiában a nehezen elsajátítható elf nyelven folyik. A varázslatokat gondosan meg kell szerkeszteni: ha kétértelmű lesz egy szöveg, vagy bármilyen apró hibát vét a megalkotója, balul ütnek ki a dolgok. Eragon egyik könyvbeli áldásáról kiderül, hogy – egy helytelen rag miatt – olyan átok, amire nem is gondolt a kimondásakor. Természetes tehát, hogy a filmben egyetlen szóval bonyolult hatásokat tud létrehozni, és még csak ki sem fárad közben. A producerek kínosan ügyeltek, nehogy megtartsanak bármit, ami a film mellett szólhatna. Ha már szart csinálunk, gyondolom, ne végezzünk félmunkát.

És nem csak adaptációként bukik az egész, hanem saját jogon, önálló filmként nézve is. Bevezető nincs, Eragon családi viszonyaival vagy tisztában vagyunk, vagy egy szót sem értünk az első húsz percből. Persze mindegy is, mert a rohamosztagosok katonák felgyújtják a bácsikája farmját, őt pedig megölik, és nem esik róla szó többé. Cserébe a filmnek van nagyjából négy vége. Nem viccelek, mikor pont kezdenénk örülni, hogy ennyi volt, kapunk még egy jelenetet, ami ugyanolyan értékű lezárás, mint az első volt. Aztán még egyet. És még egyet. Aztán már nem hisszük el, hogy tényleg vége van, és a valóság képeire kezdünk gyanakodni – ugyan honnan fog előbukkanni a ficsúr és a rajzfilmsárkány, hogy még egyszer elbúcsúzzanak.

Igen, pont ilyen arcot vágtam én is

A nemlétező nyitány és a rákosan túlburjánzó befejezés között pedig az igazán rossz filmek állatorvosi lova vergődik. Ez is azon paradox filmek közé tartozik, amikben túl sok a történet, de nem történik semmi. A készítők olyan dolgokról, mint tempó, átmenet, információadagolás, még csak nem is hallottak. A nyitónarráció után hosszú ideig semmi nem történik, emberek lézengenek a képernyőn, Eragon böködi a kék tojását2, ezután kapunk egy kis háttérinfót egy dialógban, majd nem történik semmi, a sárkány egy jelenet alatt gyermekből felnőtt lesz, aminek köszönhetően kapunk még egy adag háttérinfót, és így tovább és így tovább. A jelenetekben nincs feszültség, a főszereplő jelleme nemlétező, a forgatókönyv nevetséges.

Az első mondatok a narráció után. A Császár ül a trónján, és komoly arccal közli az alattvalóival: „I suffer without my stone. Do not prolong my suffering.” Csak így, kezdésnek. Jaj, anyám. Minden tiszteletem John Malkoviché, le a kalappal, hogy röhögés nélkül tudja játszani Palpatinorix császárt. A másik húzónév, Jeremy Irons pedig pontosan tudja, milyen minőségű filmben van: látszik rajta, hogy minden túljátszott sorát kiélvezi. Na, legalább valaki jól érzi magát a film  közben. A többiek vagy azonnal felejthető, vagy egyenesen kacagtató alakítást nyújtanak.

Technikai fronton is nulla minden, a különleges effektusok már akkor sem voltak meggyőzőek, mikor a film megjelent, a harcjelenetek ostobán vannak koreografálva, rendezve és megvágva, egyes helyszínek és beállítások pedig kockára pontosan lettek átemelve a már említett forrásokból. A teljes kreatív csőd olyan dühítő, hogy legfeljebb két dolgot tudok csinálni ezzel a filmmel: messziről elkerülni, vagy ha az orrom elé kerül, mélyről jövő kacajjal kiröhögni.3

Volt bőr az arcukon rendesen.

 

 

 

1Eragon rajongók, természetesen igazatok van, a harmadik kötetben betekintést nyertünk az Urgal kultúrába, és kiderült, nem egyszerűen átnevezett ork társadalomról van szó. Megkövetlek benneteket. A helyes megnevezés: átnevezett klingon ork.

2Ez sokkal kevésbé obszcén jelenség, mint ahogy hangzik, ígérem. 

3Ebben segíthet néhány cimbora, vagy ez.

Eddard Problémája

Általános

A cikk egész kötetnyi/évadnyi élményt elrontani képes spoilerre épül. Elolvasása csak a történet ismeretében ajánlott.

A Trónok Harca egyik legjobb húzása, hogy nézőponti karakterek sokaságát vonultatja fel. És míg valójában az egész kötet egy nagy sztori prológusaként fogható fel, van egy történet, ami az első oldaltól beindul – talán nem voltam egyedül, mikor a kötetet először Eddard-bullshit-bullshit-Eddard alapon olvastam. Minden további esemény hozzá viszonyul, még Daenerysé is, hisz ő a nomádokat az éppen gyakorlatilag Ned által irányított királyság ellen készül vezetni. És rendíthetetlenül meg vagyunk győződve róla, hogy Stark az az ember, aki meg tudja változtatni a világot.

Hopsz.

Eddard karaktere csúnyán becsapdázza az olvasót. Minden elvárásunk rá épül, és ahogy a kötet során egyre több akadállyal kerül szembe, csak még jobban szorítunk neki. Ő a mi hősünk. És ez az, amiért meg kell halnia. A kivégzéssel ugyanis nem csak egy szeretett karaktert veszítünk el – elveszítjük a történet főszereplőjét, és nincs, ki a helyére lépjen. Martin ezzel kirántja alólunk a talajt. Neddel a hős főszereplő, mint koncepció hal meg. Ettől a pillanattól kezdve a történetnek nincs főhőse, vagy csak főhősei vannak, ahogy tetszik. Sőt, bizonyos tekintetben, Starkkal együtt az olvasót is megöli a szerző. Amikor azt feltételezzük, hogy győzni fog, ugyanabba a hibába esünk, mint Eddard. Ez a gondolkodásmód pedig nem csak szereplői, de olvasói szinten, életképtelen ebben a történetben.

Martin az első kötetben nem csak a világot építi fel, nem csak az eseményeket kezdi el görgetni. Ned története egy nagy tanmese, a karakter metatextuális szerepe pedig paradox módon  az, hogy megmutassa, a továbbiakban nincs, és nem is lehet szerepe. Amikor utolsó cselekedetével hajlandó feladni az elveit, már túl késő számára, de van, aki még változtathat a hozzáállásán – az olvasó. Nem csak egy lenyűgöző felütést kapunk, a sorok között egyből mellékelve van a használati utasítás arra, hogyan is kell olvasni a könyveket.

A lovagok, akik azt mondják: “Bazmeg”

Általános

(A címet pofátlanul innen loptam.)

No, kérem, itthon is elkezdtek a trónok harcolni – de legalábbis mocorogni, hogy harcállásba kászálódjanak. Megvártam a részletesebb gondolatokkal a premiert, de közben persze rájöttem, hogy van pár észrevételem, ami már a második résszel is számol. Igyekszem spoilermentesen írni.

Na jó, az elején gyorsan hadd szögezzek le valamit a cliffhangerrel kapcsolatban azok számára, akik nem olvasták a regényt. Az, hogy a kamera eltakarásával fejeződik be a rész, nem azt jelenti, hogy zuhanás közben jön egy tündérunikornis, és megmenti szereplőnket. Ő ott a földdel találkozik. Leesett. Le van esve. Remélem, ezzel nem lőttem le semmilyen poént. Martin bácsi így operál.

Egyébiránt mókás: a nyolcszáz oldalas regényt ugye tíz részben prezentálják. Megnéztem oldalszámra, hogy hol vannak az epizódhatárok –  első rész: 85. oldal, második rész: 165. oldal. Ügyes, ügyes. Martin szerkesztésmódjára jellemző egyébként, hogy mindegyik fejezet, de tényleg, mindegyik átkozott fejezet cliffhangerrel ér véget, így könnyű lesz fenntartani az érdeklődést.

Sarah Connor! Megint nem? Damn...

Kérdésem van, új nézők: sikerült befogadni, hogy ki kicsoda? Hogy ki milyen kapcsolatban áll a többiekkel? Bónuszpontért: hogy kit hogy hívnak? Ez trükkös, mert vannak fontos karakterek (Theon Greyjoy, akit mellőznék, ha nem szólalna meg, és el sem hiszem, de Cersei, a királynő maga), akiknek nemes egyszerűséggel nem hangzik el a neve. Értem én, hogy nem lehet mindent egyszerre lenyomni a néző torkán, de a királynőt azért tán csak kiemelhettük volna a tömegből? Mikor a második rész végén egy szereplő felállt, és közölt valami nagyon fontosat,  amire a főszereplők hevesen bólogattak, én is bólogattam, persze. De közben egy dolog járt a fejemben: hát te ki a vér vagy? Nem tudom, az újakat viszi-e el annyira az események sodra, hogy egy-egy ilyen névtelen senki ne tűnjön fel, de később muszáj lesz őket megnevezni.

Apropó, az események sodra. Szintén más lesz a véleményem,  mint a friss húsnak, de nekem picit elsietettnek tűnt néhány dolog. Épp, hogy csak egy hajszállal. Persze, nyolcvan oldal alatt van szépen idő elidőzni a három (sőt, a regényben csak két) helyszínen, barangolni, gondolkodni. Nyugi van. Itt pedig hatvan perc alatt el kell érni oda, ahova el kell érni, nincs mese. Ilyesmi egyébként a rémfarkasok szereplése is. A könyvben amint megtalálják őket, szerves részei lesznek a gyerekek életének. Itt? Hát, van rájuk tett megjegyzés („de gyorsan nőnek”), és ott üldögélnek a háttérben néhány jelenetben, de ha csak annyit elmondanak pluszban, hogy a farkasok hasonlóan viselkednek, mint a gazdájuk, ls milyen szoros kötődés alakult ki közöttük, már boldogabb vagyok. Persze cserébe viszont kapunk hatvan olyan percet, amiben minden kép mond valamit, ha csak a környezetet hivatott bemutatni, akkor is. Valaé-valaé, ná ne?

Conan! Háromból semmi? Mi van velem?

El sem hiszem, hogy ennyit tudok sírni egy sorozatról, ami ezeket a szőrszálhasogatásokat leszámítva lenyűgözően jó. A főcím a maga megelevenedő térképével és tökéletes hangulatalapozó zenéjével olyan erős, olyan aprólékos, hogy a netre felkerült verziót újra- és újranézem, mert csak. A színészek mindent beleadnak, a világ pedig csodaszép, és másodszorra (meg majd harmadszorra, negyedszerre, huszadszorra) már bátran lehet elkalandozni egy-egy eddig elsikkadt díszletet, jelmezt, vagy akár arcrezdülést felfedezni és ízlelgetni. Ahogy Jaime kimondja: „The things I do for love”, külön oktatni lehetne.

Meg ezenkívül úgy nagyjából mindent, amit ezzel a sorozattal véghezvittek a készítők. Ennyi rajongás, elhivatottság, és az eredetivel szemben mutatott alázattényleg minden elismerét megérdemel. És hogy még mi lesz itt…

A képek a http://gameofthrones.hbo.hu-ról származnak

Winter is here

Általános

Boromir! Ja, bocs, nem

Közeleg a tél. Amerikában ma, nálunk példátlan gyorsasággal holnap este (kódolatlanul, hozzátenném) sugározza az HBO a Trónok Harca premierjét. És a könyv minden rajongója tűkön ülve várja, remélve, hogy az adaptáció felér a könyvekhez. Lelőhetem a poént? Fel.

Történt ugyanis, az HBO szervezett egy prremier előtti vetítést a sorozat első két részéből pénteken. És történt aztán, hogy nyertem1 a vetítésre két jegyet. Történt ennek okán, hogy kézen fogtam barátnőmet, aki eladdig semmit tudott a könyvekről-sorozatról, és elbaktattunk a vetítésre. És mindketten el voltunk mosva, annyira jó volt.

Ebből nem az a fontos rész, hogy nekem tetszett a sorozat, bár a maximalista rajongó elégedettsége is fontos lehet. Mégis, sokkal többen vannak, akik nem olvasták a könyveket, nem tudják mi ez, és számukra nem elég az “úúú Winterfell bááááz”-faktor. Itt az a lényeg, hogy gyakorlatilag nulla fantasy-háttérrel rendelkezők számára ugyanolyan meggyőző az, amit a csatorna itt képernyőre varázsolt. Az első -elég horrorisztikus – pillanatban beszippant, és nem enged el. Olvastam a könyvet, tudtam mi fog történni, mégis, vannak jelenetek, amikbe még most is beleborzongok, és tudom, hogy ahogy újra és újra meg fogom nézni őket, ugyanekkora hatással lesznek rám. El sem tudom képzelni, hogy mennyivel nagyobbat üthetnek elsőre.2

Nem szeretném tovább ragozni, a sorozat rajongók és Martin-szüzek számára is lenyűgöző lesz. Olvastam azonban egy nyugtalanító dolgot egy blogger tollából nemrég. Belegondolt ugyanis, hogy a sorozat mi mérhetetlen összegbe került és kerül a csatornának, és mekkora bevételt kell termelnie. Szép szlogen, hogy itt minden eszközt, jelmezt, díszletet kézzel, mesteremberek segítségével készítettek, de ez elképesztően sokba kerül. Úgyhogy hiába láttam, és hiába nem Magyarországon fog állni vagy bukni a sorozat sikere, hétfőn én biza ott fogok ülni a tévé előtt, és eggyel emelem a nézőszámot. Ha gondoljátok, tartsatok velem, azt ugyanis – és ezt most teljesen őszintén mondom – garantálom, hogy nem lesz ennél jobb műsor, amit nézhettek aznap este.

Közeleg a Tél. Remélem, sokáig fog tartani.

1Vigyázat, kitörő öröm következik: HAH! HA-HA-HAAA! Köszönöm.
2Azoknak, akik olvasták: igen az első cliffhanger pontosan ott van, ahol gondoljátok. Igen, ott. És… hű.

Ez. Nem más, ez. A többit el lehet felejteni.

Általános

Majd még a filmről is lesz szó, aztán szünet

Általános

Kritika: Brisingr

Jaj. Jaj, jaj, jaj. Jaj.

Ott hagytuk abba, hogy volt egy első kötetünk, felső-középszerű-lopott-de-olvasható kategóriában, és egy második, ami dűhítőbb, de paradox módon összeségében jobb volt elődjénél. Amikor a harmadik rész a kezembe került, nagyjából ugyanerre a trendre számítottam. Úgy gondoltam, nem fog mély nyomot hagyni.

Kis naiv.

Kezdjük a történetnél. Még mindig ezerfelől lopott? Igen is, meg nem is. A fősztori érdektelen (spoilerveszély: Eragon sokat közlekedik egyik helyről a másikra!), de – néhány kivételtől eltekintve – nem vérlázító, a lopás most apróbb dolgokban nyilvánul meg. Sőt, forrást is változtatott a jó szerző, így sokkal kevésbé szembetűnő. Lássunk egy példát!

A regény legelején Eragon szemtanúja lesz egy szertartásnak, ahol egy torz lekületű szekta félállativá korcosult tagjai pogány isteneiket imádják. Öncsonkítás, furcsa, hörgő-morgő-bugyborgó szavak, sötét, füst, káosz, istenemdefélelmetes. Talán még csápos rémségek is említtetnek, de nem vagyok róla meggyőződve – csak annyit hiányoltam, hogy egyből az „Ia! Ia! Cthulhu fhtagn!” mantrát skandálják a szektások.

Szerintem mikor Paolini tizenkét éves lett, anyukája megengedte neki, hogy elolvasson egy Lovecraft-kötetet, ami annyira megtetszett a kis lurkónak, hogy amit olvasott, bele is írta gyorsan a következő könyvébe. Ehhez persze tudni kell jól írni: itt nem az a lényeg, hogy mi történik. Az a lényeg, hogyan meséli el. Vajon lett olyan jó, mint H. P. L. úr könyvei?

Nem.

És persze nem mehetünk el a történet mellett anélkül, hogy az újabb nagy csavarról ne ejtenénk pár szót. Az előző kötetben, ugye emlékszünk, kiderült, hogy Eragon apja bizonyos Morzan, alias Darth Vader. Vaderrel még a történet kezdete előtt végzett Brom, szerepe szerint Obi-Wan Kenobi. Hogyan lehetne egy ilyen mesterien megmunkált fordulatot felülmúlni? Őszintén, ötletem sincs. Hacsak… igen, ez működhetne, mi lenne, ha mégsem Morzan lenne az apa? Mondjuk… BROM!

Valaki tényleg öklözzön már az arcomba, hogy fájjon. Nem hiszem el, hogy van író, aki ezt komolyan gondolja. Erre nincs kifogás. Nem. Pfuj. Piros lap. Paolini fiam, menj szépen a sarokba, és gondolkodj el azon, amit tettél.

Lássuk hát, mi történt a pozitívumokkal! Roran megmaradt érdekesebbnek, mint Eragon. Ez mondjuk nem nagy szám, ezerszer jobban izgulok a kisemberért, mint egy félistenért, de tagadhatatlanul megvannak a maga pillanatai. A probléma az, hogy jóval kevesebb hangsúlyt kap, mint az előző kötetben. És az eddig megszokott adalékanyagok? Gyakorlatilag eltűntek. Egy jelenetre emlékszem, amiben érdekes dolgokat tudtunk meg az orkokról (miket beszélek, Urgalok, nem orkok, haha), és ha jószívű vagyok, ideszámítom a törpkirályság belpolitikáját is. De ez, kérem, édeskevés.

Éltem már rosszabb könyvet, de akkor is, ez fájdalmasan semmilyen, középszerű, vontatott, érdektelen. És mégis elolvastam. Mert hát harmadik rész, és ha már belefektettem kétezer oldalnyi időt és energiát a sztoriba, akkor végigkövetem, nem? És ha idáig eljutottatok, ti is ezt fogjátok tenni, mert ilyen állat az ember. Van ilyen. Remélem, a befejező kötet legalább jó lesz.

Bár nem tartom valószínűnek.