Pappara-rappam-pamm (1.)

Általános

Új év, új filmek, új bejegyzések, új örömök, új bánatok… Mivel logikus tehát ezt a múlt hibáitól mentes esztendőt kezdeni? Visszatekintéssel!

Ahhoz sajnos közel sem járok eleget moziba, hogy egy „az év 10 legjobbja/legrosszabbja” cikket őszintén megírhassak, de volt egy film, ami az utóbbi sorban biztosan előkelő helyet kapott volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy a teljes felhozatalt vizsgálva nem ez volt a legrosszabb, de azt minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy nem tudtok olyat mutatni, amiről ilyen valódi, mélyről jövő dühvel jöttem volna ki. De ne aggódjatok, vidámabb és minőségibb vizekre fogunk legközelebb utazni azzal a (két1) filmmel, ami szerintem tavaly a legjobban sikerült. Nem húzom tovább, hogy mit találtam a legaljának, szerintem kitaláltátok: a vámpíros film az.

Mostanság már nem is tudom, mi a divat, szeretni a Twilightot, vagy cikizni inkább, de egyre több forrás utal az utóbbira. Sokáig gondolkodtam, hogy tudok-e egyáltalán újat mondani a témával kapcsolatban, vagy csak ismételném a magam és mások véleményét. Aztán leesett a tantusz: vannak dolgok, amiket nem lehet túl sokszor elmondani.

De kezdjük egy picit könnyedebben a dolgokat! Fejtörő: vajon hány kezemre van szükségem, hogy a film kezdetétől leszámoljam a másodperceket, amíg Taylor Lautner, foglalkozása vérfarkas, leveszi a pólóját?2 Látjátok, máris kacajjal indul az este…. kínos, hogy a szerzői szándék szerint ez egy feszült, drámai pillanat. És ez a tendencia végig megmarad – rég kuncogtam ennyit akár direktben vígjátéknak szánt filmeken.

A moziban persze leginkább hang nélkül, csak teli szájjal vigyorogva illik reagálni akár a nászút jeleneteire3, akár arra, ahogy Kristen Stewart, hogy születendő gyermeke szükségleteit kielégítse, vért iszik – szívószállal, papírpohárból. Szégyellem is, hogy volt jelenet, ahol nem tudtam magamba fojtani a kacajt. Taylor Lautner, aki még mindig szereti az immár házas és terhes Kristen Stewartot, nem ért egyet a falkavezérével, aki szerint a leghelyesebb lépés az volna, ha a pokolmagzatot egy finom chiantival tálalnák, lehetőleg már az aznapi vacsorán. Ami ezután következik, azt szavakkal nem tudom teljes mértékben visszaadni – tudniillik nem csak arról van szó, ami történik, inkább arról, ahogy.

A falka farkas képében tanácsot tart, ahol egyszerre acsarognak harcra készen, és vitatkoznak telepatikusan. Amit ebből én, a néző, érzékelek, az annyi, hogy egy adag rajzfilm a torkát köszörüli, amíg tinédzserek torzított hangalámondással percekig ostobaságokat kiabálnak. A leghülyébb mondatokat is a lehető legőszintébben ordítják, én meg csak azt várom, mikor döntik végre el a kérdést azzal, hogy ki tudja Paudits Bélát ügyesebben utánozni. Persze tudom, hogy akármennyire is próbálkozom most, a helyzet komikumát a maga teljességében csak a jelenet megtekintése tudja közvetíteni.

...how cute.

És ezzel sarkalatos ponthoz érkeztünk. Mert a felszínen ez a film mintapéldája az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriának. De azt, amit a film a nézőinek sugall, nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. És nem az itt már tárgyalt dolog miatt sírok, különben is, megígértem, hogy nem fogok miatta panaszkodni. És tudjátok mit? Nem is érdekel. Csillogjanak, legyenek félmeztelenek és rosszul animáltak, szívük joga. Nem érdekel. Kitalált dolgokról mostantól másképp gondolkodnak az emberek, és még csak nem is tartom valószínűnek, hogy ez a változás végleges. Püff neki. Az az alattomos manipuláció, ami az „Alkonyat”-könyveket és -filmeket átitatja, már egészen más tészta.

A főszereplők párkapcsolatának furcsaságairól talán könyvet lehetne írni, de én próbálom rövidre fogni. Bella az egész életét teljes mértékben felteszi arra, amilyen nőszerepet ez a sorozat ideálként közvetít. Mert milyen legyen a nő? Például ne tudjon a férfi nélkül élni. És ez nem szófordulat: amikor a második részben Edward eltűnik, női főszereplőnk egész addig gyakorlatilag katatón állapotba zuhan, amíg nem talál magának másvalakit, akire rácsimpaszkodhat. Önálló, erős személyiség? Kinek kell az? Milyen legyen még a nő? Készüljön feleségnek, és semmi másnak. Addig pedig, ha lehet, csak semmi szex és vérszívás4! De ha az esküvő megvan, akkor lehet vámpírnak lenni, mert a házasság, kérem szépen, örökké tart. De mielőtt vámpír lesz a nőből, még folyamatosan el kell viselnie, hogy a férfi fenyegetést jelent a számára. A nászéjszaka után, mikor Bella kék-zöld foltokkal ébred, az „igen, bántottál, de tudom, hogy szeretsz, nem fogod megint megtenni” gondolattal győzködi újdonsült férjecskéjét, hogy ne legyen bűntudata. Családon belüli erőszak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy Igaz Szerelem? (Komolyan mondom, ez a jelenet félelmetes volt a lelki sérült Bellát figyelve.)

De amiről ez a film mégiscsak szól, az az, hogy a nő legyen terhes. Ha a feleségszerep – három kötetnyi vágyakozás után – megvan, lehet anyának lenni! És kérem, hiába veszélyes a születendő gyermek az anyára, abortuszról szó sem lehet, mert…. ja, mert az Rossz. És tudjátok mit, nem is lenne baj, hogy egy film állást foglal egy sokakat megosztó kérdésben. Csakhogy ez itt nem állásfoglalás, hanem propaganda. Az a betűs szó egyszer sem hangzik el a két óra alatt, de cserébe több olyan jelenetet is kapunk, ahol valaki magzatnak meri nevezni azt a valamit, ami Bella hasában növekszik – és azonnal kijavítják: az nem magzat, hanem kisbaba. Azt pedig, hogy már az anyaméhben lehet telepatikus kapcsolatot létesíteni a kis lurkóval, nem is kell említenem, hiszen magától értetődő, nemdebár?

És persze meg is születik a gyerek, és az anya bele is hal, és erről a jelenetről csak annyit mondok, „vámpírfogas császármetszés”, illetve talán még hozzáfűzném a „mi a fenét gondolt a rendező, hogy ezt így” gondolatot is. Az animált arcú ijesztő kisgyerek pedig már egynaposan olyan szexi, hogy az egyetlen távolról is pozitív karakter, mindenki kedvenc vérfarkasa azonnal beleszeret. Egy csecsemőbe. Ennyit a pozitív jelzőről, azt hiszem. De várjunk csak ha ő fogja gondját viselni a gyereknek, akkor a frissen vámpír Bellának milyen női szerep marad az utolsó filmre? Megtudjuk, hogy milyen bombajó szendvicset tud készíteni?

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, túlkomolykodom a dolgot, és Okoska törpködöm feleslegesen5. A manipuláció és a propaganda súlyos szavak. Hisz ezek csak könyvek és filmek! De azt nem tagadhatja senki, hogy mekkora kulturális hatása van egy-egy népszerű műnek. Az ifjú Werther és a Szomorú vasárnap áldozatokat szedtek, Barney Stinson kacsintva öltönybe bújtatja a követőit, az Alkonyat megtanítja a fiatal lányoknak, hol is van a helyük. És míg az előbbi hatások csak melléktermékei a művek kulturális hullámverésének, ez itt teljesen szándékos. És nem véletlenül említettem fiatal lányokat: ennek a sorozatnak a célközönsége pont a legbefolyásolhatóbb korban van. Nem azért, mert „fiatalok, és tinédzserek is, sőt még csak nem is felnőttek, hát ezért biztosan buták, én mondom”, semmi pejoratív felhangot nincs szándékomban ezzel közvetíteni. De tizenvalahány éves korban biztosan eljön az ember életében az a pillanat, amikor a szüleit már nem mindentudó bálványként látja, és a tőlük kapott értékeket kiegészíteni vagy helyettesíteni kezdi a saját értékeivel, amiket ugyan honnan is szerez? Barátoktól, tanároktól, és igen, könyvekből és filmekből.

Úgyhogy tényleg nem tudom, mit mondjak erről a filmről. Egyszerre szórakoztam és dühöngtem a moziban, de egyiket sem akkor, amikor a készítők szerették volna. De ha véletlenül meg is akarjátok nézni, és még adják, az első negyven percet nyugodtan kihagyhatjátok, ha nem szeretnétek egy teljes esküvői vacsorát végigülni úgy, hogy még csak enni sem kaptok. Igaz, hogy akkor lemaradtok Kristen Stewart arcáról, amiből nem derül ki, az oltár elé siet, vagy a vécé irányába, mert nagyon kínozza már az a székrekedés.

Tudjátok mit? Kivételesen nem mondok frappáns egymondatos összefoglalót. Okosak vagytok, és ez alapján eldöntitek, hogy érdekel-e a dolog, jó? De a surranópályás agymosásra aztán odafigyelni!

1 (plusz egy)
2 Három, de csak mert a törtszámok és a kéztőcsontok nehezen vegyülnek.
3Külön bőröndkipakoló-lábborotváló montázs, giccses vámpírfürdőzés a holdfényben, és minden tevékenységek legromantikusabbja, egy bohó sakkjátszma. Ah, a szerelem.
4értsd: metaforikus szex
5 Na, ha azt a filmet láttam volna, nem biztos, hogy ezt a cikket olvasgatnátok.

Holló is, király is, de nem Mátyás, ki az?

Általános

Ilyen letisztult borítót is ritkán látni

Susanna Clarke 2004-es magnum opusa, mely a keresztségben tőle a Jonathan Strange and Mr. Norrell, a magyar fordítóktól pedig a Hollókirály címet kapta, hamar szakmai- és közönségsiker lett. Ennek – és annak, hogy tíz oldal után tudtam, ez az egyik legjobb fantasy regény, amit valaha olvastam – oka van.

Pedig első ránézésre a sztori magva igencsak elcsépelt. Egy világ, amelyből eltűnt a mágia, de most visszatérni látszik, nem az eredetiség tetőpontja. A titok az előadásmódban rejlik. A világ ugyanis egy alternatív Föld alternatív Angliája, az Úr 1806-odik esztendejében, a könyv pedig minden mondatával igazodik ehhez. Még véletlenül se egy vázlatosan felkent háttérre gondoljunk, mely csak arra szolgál, hogy a szereplők szép tájakon mászkálva szórják a villámokat. Kidolgozott fiktív történelmet kapunk, fiktív mágiaelméleti szerzőkkel és köteteikkel1, és minden úgy illik bele a mi valós történelmünk réseibe, mintha valóban így történt volna minden. És különben is, szó sincs villámokról vagy más efféle badarságról, egy úriember nem ezzel tölti az idejét. A regény meglehetősen nagy százaléka szalonokban, összejöveteleken és könyvtárakban lejátszódó beszélgetésekből áll – furcsán hangzik, mint dicséret, de végre egy fantasy regény, amiben sokáig nem történik semmi.

Ez persze így, ebben a formában nem igaz. Megismerjük a karaktereket, még olyanokat is, akik végső soron nem fognak szerepet játszani a történetben. De sehol egy gonosz nagyúr, vagy akár egy elhárítandó világméretű kataklizma. Minden, ami a regény végére a konfliktus csúcspontjává áll össze, jellemek ütközéséből és az első párszáz oldalon bemutatott világból fakad. Hébe-korba előfordul egy varázslat, de nem ez a jellemző. Amikor azt mondtam, a regény mindenben igazodik a tizenkilencedik század Angliájához, komolyan gondoltam: a könyv egy nagy stílusgyakorlat. Mintha Charles Dickens vagy Jane Austen egyik művét olvasnánk, az egyetlen különbség, hogy adott beszélgetésben résztvevő bogáncspihe hajú úr valójában egy tündér.

Ez a történetbeli és stiláris hűség a háttérhez sajnos kétélű fegyver. Az, hogy a szerzőnő felvonultatja a műfaj teljes eszköztárát, nem teszi a huszonegyedik századi olvasó számára kevésbé lassúvá az események folyását. Egy utazást napról napra részletezve  látunk, még akkor is, ha nem történik semmi. Ez teljességgel kiszámítva próbálja felvetetni velünk a regény élvezetéhez szükséges lassú tempót, vannak viszont olvasók, akik egy ilyen olvastán egyszerűen sarokba hajítják a könyvet. Nem feltétlenül azért, mert nem értik, mi zajlik itt, pusztán azért, mert beleuntak a várakozásba. És ezt talán meg is értem, még ha nem is értek vele egyet.

De nehogy elkezdjünk magunkban kételkedni! Kezdjünk bele a könyvbe bátran, a sztori egy idő után tényleg elindul. Sőt, valószínűleg hamarabb indul el, mint észrevennénk. Először jelentéktelennek tűnő mellékszálak bukkannak fel újra, és nyernek kiemelkedő fontosságot. Ezenkívül pedig  –akár eredetiben, akár magyar fordításban – olyan mívesen van megírva a könyv, hogy öröm olvasni minden sorát. Nincsenek feleslgesen egymásra halmozott jelzők, hiteltelen karakterek, ostoba mondatok. A sok tucatgagyi után felüdülés egy olyan fantasy, ami egy igazi, tehetséges író keze alól került ki. Ígérem, csettinteni fogunk a nyelvünkkel örömünkben.3

Jonathan Strange és Mr Norrell

1 Amik, amint említésre kerülnek, tudományos igényességű lábjegyzetet kapnak kiadóval, megjelenés évével, rövid összefoglalóval. Ez pedig az én bölcsész szívemnek igen kedves.2

2 Említettem már, hogy mennyire szeretem a lábjegyzeteket?

3Figyelmeztetés: Nyelv csettintése nem garantált.

Hüpp.

Általános

Stephen King legújabb könyve már magyar nyelven is kapható. A cím – Under the Dome – magyar fordítása nem igényelt sok munkát, hisz a pontos fordítás ezúttal teljes jelentéshordozó. Így lett a cím: A Búra alatt.

Bocsánat, mi alatt? Búra? BÚRA?

Hogy lehet az, hogy két kötet címlapján és a többezer oldalas könyvben konzekvensen végig rosszul írt szót senki nem csípi el? BÚRA? BÚRA!?! KOMOLYAN?

Zokognom kellene, de jobb ötletem van.

Grfbl! Bhutzumegle! Ia! Ia! bbllbblblblblblblblblblblblb

További szép napot.

M. Night is büszke lenne

Általános

1Jeffery Deaver neve ismerősen csenghet a magyar olvasónak. Ez a kilencedik magyarul megjelent könyve, és egyik művéből Csontember címen film is készült Denzel Washington és Angelina Jolie főszereplésével. Láthatjuk tehát, hogy befutott íróval van dolgunk, akinek az a dolga, hogy új könyveiben mindig rátegyen egy lapáttal az eddigiekre, hűséges olvasóit is meglepve.

Azt hiszem, ezúttal elvetette a sulykot.

Bár nem olvastam eddigi könyveit, abban azért biztos vagyok, hogy van egy határ, ami után az embert csak idegesíti, hogy amit olvas, az húsz oldalon belül úgysem lesz igaz. Mit húsz, ahogy közeledünk a végkifejlet felé, a fordulat/fejezet mutató kiakad és felrobban, annyi trükkel szembesülünk. De kezdjük az elején.

A két főhősünk egy tolószékes2 kriminológus – Lincoln Rhyme – és munkatársa/szeretője, Amelia Sachs. Egy sorozatgyilkost üldöznek, aki bűvésztrükkök halálos verzióival végzi ki az áldozatait. Az ötlet tetszetős, és nem olyan elcsépelt, mint mondjuk a milliószor lerágott sakkgyilkosságok. Miután az elkövetőről kiderül, hogy bűvész, bevonnak egy Kara nevű bűvészhölgyet is a nyomozásba, akinek első dolga, hogy előadást tartson a félrevezetés fontosságáról. És ezzel elérkeztünk a könyv kulcsszavához. Mert a sorozatgyilkos (aki nem csak zseniális bűvész, szabadulóművész, hasbeszélő, zárfeltörő, átváltozóművész, és illuzionista, hanem bűnügyi lángelme is3), bármit csinál, már három lépéssel előre gondolkodik. Mindig félrevezet, és ha azt hisszük – a nyomozókkal együtt – hogy lelepleztük, akkor kiderül, hogy ezzel is számolt. Persze, miért ne? És amikor valamilyen hihetetlennek tűnő dolgot visz véghez, Kara vállat von, és azt mondja: „A bűvészek ilyen és ilyan ága ezt könnyen meg tudja csinálni.” Hja, kérem, ha ez így megy, nem is értem, Supermant miért nem győzték még le a kriptonitbűvészek! Vagy olyan águk nincs?

Talán nem zavarna a dolog, ha a könyv nagyon jól lenne megírva, de a legjobb indulattal is csak közepesnek nevezhető az író stílusa. Nézzük meg mondjuk meg ezt a bekezdést:

„- Hát persze, hogy nem! – sziszegte az anyja igazán dühösen. – Miket nem gondolsz. (Ez az incidens tökéletesen jól jellemezte a nőt: célozgatni persze szabad, de volt egy nagyon éles határvonal – amit véletlenszerűen húzott meg –, amelyet átlépve egyszerre bárki ellenségévé vált, még akkor is, ha az illető a saját vére.)”

Hé, Jeffery, pszt, figyelj, ott zárójelben véletlenül bennhagytad a jegyzeteidet a végő szövegben, szólj már a szerkesztőknek! Persze, megesik bárkivel—hogy szándékosan ez a szöveg? Oké… Komolyan, ahelyett, hogy érzékeltetné, hogy milyen a nő, leírja zárójelben, hogy ezzel a mondattal milyen hatást szeretett volna elérni. Amatőr írásokat kevesebbért is koncolnak fel élesszemű kritikusok, csak halkan jegyezném meg.

A másik nagy problémám a kiadással van. Nem lehet nagyon szépíteni, gyorsan kieresztett, trehány munka. Azon meg sem lepődöm, hogy a borítón formalakkal van a cím és a Pulcinella-maszk nyomva, csak hogy többe kerülhessen a könyv. Az sem akkora baj, hogy egy oldal egymás után kétszer kerül be a könyvbe – emberi mulasztás,van ilyen. Na de amikor a dőlt betűs belső monológok némelyike csak úgy, ok nélkül mégsincs dőlt betűvel szedve, amikor egy teljesen szokványos fél oldal ehelyett igenis kurzív, amikor kérdő mondatok végén felkiáltó- és kijelentőjeleket találok, és ezek nem elszórtan, néha-néha esnek meg, az zavar, megakaszt, és morcos leszek tőle. Ha ők sem törődnek a könyvvel, miért várják el, hogy engem érdekeljen?

Sokaknak biztos tetszik a könyv, egy napozós lazsálás alatt biztos el lehet fogyasztani, túl nagy kárt nem okoz. De én sajna nem tudok túllépni azon, hogy milyen a kiadás, és hogy van megírva a sztori. Mi az utolsó húsz oldalon egyébként jobban felidegesített mint bármi más a könyvvel kapcsolatban. Ó, hogy ő gonosz? MICSODA FORDULAT! Ja, hogy mégsem? MICSODA FORDULAT. Illetve mégis? MICSODA FORDULAT… Vagy talán! MICSODA FOR– ó, menj a francba, Jeffery, komolyan.

Alexandra kiadó, 2008

1Ez az írás pár éve született, de végül nem jelent meg, el is feledkeztem róla pár nappal ezelőttig. Picit átfésültem, de maradhattak benne olyan dolgok, amik mára érvényüket vesztették – gondolok itt főképp a kiadással kapcsolatos problémáimra. Nem húztam ki a kétséges részeket, de ha rámcáfolnátok, nyugodtan tegyétek meg kommentben.
2Stephen Hawkingra gondoljunk, ne Roosevelt elnökre: a fickó egy ujját tudja mozdítani.
3És kőfaragó és balett-táncos, gondolom.

Ez. Nem más, ez. A többit el lehet felejteni.

Általános

Dupla Watson Holmesszal

Általános

Sherlock (2010)

Nemrég futottam össze a BBC legújabb minisorozatával, ami nemes egyszerűséggel a „Sherlock” nevet viseli. Új, üdítő perspektíva a detektívről és barátjáról, kalandjaikat a 21. századba helyezve. Három, egyenként másfél órás részével igazából csak egy gond van: az ember többet akar, mégpedig azonnal.

Amikor megtudtam, hogy Steven Moffat – zseniális fickó, érdemes megjegyezni a nevét1 – áll a projekt mögött, hatalmas vigyor ült ki az arcomra. Ha valaki, ő meg tudja csinálni. Sherlock ugyanis ma éppúgy megállja a helyét, mint százharminc évvel ezelőtt. Pipa helyett nikotintapasszal, kémcsövek helyett mikroszkóppal, napló helyett bloggal (sőt, Watson blogja elérhető a valóságban is). Mert hiába csereberéljük a kellékeket, egyvalami nem változik: Holmes, a mindenkinél okosabb különc.

Holmes (Benedict Cumberbatch) és Watson (Martin Freeman)

Benedict Cumberbatch megjelenik, és körüllengi valami megmagyarázhatatlan, a tekintetében látjuk, hogy nem mindennapi ember. Igazából meg sem lepődünk, hogy Watson értetlenkedő kérdésére, miszerint ugyan mit is keres egy koponya a kandallópárkányukon, mély hangján csak annyit felel: ”Egy barátom.”

Ehhez persze kell az értetlenkedő Watson. Martin Freeman specialitása pedig pont az ilyen karakter. Legyen éppen Arthur Dent a „Galaxis útikalauz”-ban, hogyishívják az „Office” angol verziójában (sosem néztem a sorozatot, szerintem borzasztó unalmas), vagy pornódublőr az „Igazából szerelem”-ben, ő a leghétköznapibb figura a színen. Az, hogy ez nem egyenértékű azzal, hogy ő a legunalmasabb figura, sokat elmond a tehetségéről. És igen, az eredeti Watsonhoz hasonlóan ő is Afganisztánban szolgált.

A három epizód forgatókönyve három különböző ember műve, és még a relatíve leggyengébb második rész is jóval felette jár a tévés átlagnak, úgyhogy melegen ajánlom bárkinek. A dialógusok, a rendezés, a zene – uramatyám, az egyszerre lírai és pulzusemelő zene – mind mind elsőrangúak. Azok a pillanatok, amikor belelátunk Sherlock fejébe, külön dicséretet érdemelnek. „Hát persze” – fogunk majd hangosan felkiáltani – „hogy máshogy oldották volna meg?”

De aztán oktassuk ki magunkat lenézően. Elemi, kedves olvasó.

Sherlock Holmes (2009)

Kétség sem férhet hozzá, hogy nekem Moffat sorozata jobban tetszik, mint Guy Ritchie adaptációja. De megvannak ennek is a maga erényei: a steampunkos látványvilág2, a valóban elsőrangú színészek, az, ahogy a a misztikumot keveri a valósággal (nem is tetszett, amikor szépen megmagyaráztak mindent, csak egyvalamit hagytak volna ködösen), a karakterekről alkotott kép.

Ez az utóbbi az, ami miatt a filmről szólnék pár szót. A halálom ugyanis, amikor Watsont egy bugyuta, botladozó mamlaszként ábrázolják, aki valószínűleg segítség nélkül a saját cipőjét sem tudná bekötni. Értem, persze, hogy ő az, akinek Holmes elmagyaráz mindent, és ha butább az olvasónál, mi sem érezzük magunkat olyan ostobának. De kérem, mindennek van határa. Mégiscsak egy katonaorvosról beszélünk, valahogy elboldogult a detektív nélkül is! Watson igenis legyen okos, nem úgy, mint Holmes, legyen józan paraszti esze, egészítse ki a partnerét.

Itt süthetjük el a saját „Holmes és Watson melegek” viccünket egymás kiegészítéséről, aztán olvassunk tovább.

Watsont illetően három példaértékű verziót tudnék felhozni: harmadik helyen Martin Freemant, lásd feljebb, második helyen Wilsont a Dr. House-ból (akit teljes mértékben Holmesról mintáztak, mint az közismert3), és legfőképp Jude Law karakterét ebből a filmből. Ez a Watson ugyanis több, mint egy jól eltalált segéd. Ez a Watson a film igazi főszereplője.

Miért nem lehetett egyből ez a film címe?

Persze, Sherlock az, aki felgöngyölíti a rejtélyt, aki legyőzi a rosszfiút, akinek a neve a plakátokon szerepel. Mindeközben Holmeshoz méltón mindenkivel utálatos, majdnem teljesen elidegeníti a legjobb – az egyetlen – barátját, és arra használja a csodálatos következtető képességét, hogy minél hatékonyabban üssön le embereket. Más dolog különcnek lenni, és más dolog úgy viselkedni, hogy sokszor Lestrade főfelügyelővel közösen behúznék neki egyet.

A legrosszabb az, hogy Holmes egy cseppet sem változik a film során. Nincs karakterfejlődése, a film végén ugyanaz az ember, mint amikor a főcím feltűnt a képernyőn. Igazán veszélybe sem kerül, hogy is kerülhetne, ha mindenki előtt jár három lépéssel. Semmit sem kockáztat, nem tudunk érte izgulni. Na és Watson? Hajaj.

A film kezdetekor a házasságra készülő orvos ott akarja hagyni a nyomozói pályát. Barátjával elválnak útjaik, viszlát, au revoir. Félti feleségét Holmestól, és joggal: a közös vacsora során a nő alig pár percig bírja a detektív társaságát. Watson számára világos, hogy a magánélete nem összeegyeztethető azzal az élettel, amit folytat.

De azért ezt az utolsó ügyet még segít felderíteni. És segít is, nem csak ott van és tehetetlenül téblábol. De az ügy felgöngyölítése közben csúnyán megverik, rálőnek, végül fel is robbantják. Mindezek alatt a kapcsolata a feleségével nemhogy szétszakadna, csak erősebbé válik, és rájön, hogy az asszony igenis képes elviselni ezt az életet. Még mindig lábadozik, mikor kijelenti, hogy nem érdekli, milyen veszélybe került, vagy fog kerülni, kitart Holmes mellett. Számomra a történet legszebb ága ez. Barátságról, a szerelmesek közti kötelékről. Visszatekintve érdekesebb, mint a fősztori maga.

Az amúgy is élvezhető filmből Watson csinál átlag feletti alkotást. Először elvitt a látvány és a sodró lendület, de ő lesz az, aki miatt újra fogom nézni. Remélem, a folytatás is ilyen példaértékű lesz.

Bónusz: Neil Gaiman – Smaragdszín tanulmány (2003)

A végén muszáj megemlítenem röviden egy novellát, amit Sherlock-rajongók nem hagyhatnak ki. Neil Gaimant nem lehet eléggé ajánlani. Említettem már e blog bejegyzéseiben őt, de fogok is vele még foglalkozni. Az ő nevéhez fűződnek a Csillagpor, a Coraline, és a Tükörálarc című filmek, illetve ő alkotta meg a már itthon is egyre népszerűbb Sandman képregényt. De ezekkel most ne törődjünk, olvassuk el ezt az írását.

Holmest ismerőknek a címből nyilvánvaló, hogy a legelső Sherlock-novella átiratáról beszélünk. Anélkül, hogy bármilyen poént lelőnék, ez egy olyan írás, amelyben Holmes találkozik a Lovecraft-féle Nagy Öregekkel. Akár tudjuk, ki az a Cthulhu, akár nem (ami nagy hiba, tessék pótolni), fenomenális szórakozás. Bárkinek bátran ajánlom.4

1Nálunk elég nehéz összefutni a munkáival, mert szinte kizárólag brit körökben működik. Jelenleg a szigetországban alapműveltségnek számító „Doctor Who” vezető írója. Érdemes arra is ránézni.
2Tudjuk, mi az, hogy steampunk? Nem? Hm…
3Nem gúnyolódom, Mr. Teufel!
4Magyarul megtalálható Gaiman “Törékeny holmik” című novelláskötetében, az Agave kiadásában.

Hova harapok…

Általános

Kezdjük Bram Stokerrel. Mehetnénk régebbre, és megállapíthatnánk, hogy a vámpír nem feltétlenül iszik vért (az életerődet szívja el, és azt nem mindig a vér hordozza), de a modern vámpírképünket Drakula gróf alapozta meg. Ő valamilyen formában mindnekiben ott van: egyeseknek Max Schreck, másoknak Lugosi Béla, nekem Gary Oldman. Egy dolog közös bennük: NEM CSILLOGNAK.

Ajaj.

Ezt a csatát elvesztettem, mielőtt belementem volna. Ezután mondhatok bármit, hogy meggyőzzelek, kedves Olvasó, arról, miért nem igazi vámpír az, amelyik nem hal meg a napfényben, amelyik egész nap sírós-gyomorgörcsös szájjal rója az utcákat, vagy amelyik legnagyobb gondja az, hogy elég lesz-e a hajzselé, vagy bontania kell egy újabb flakont. Ha mostanában vámpírt említ az ember, be kell jelentenie, hogy „de ez igazi vámpír ám, nem csillog, meg ilyenek”. És hiába van igaza, bukta az egészet. Megerősíti a sztereotípiát, azzal, hogy küzd ellene.

Mutogathatnék Anne Rice-ra, a Vampire szerepjátékra,1akár a főbűnös Stephenie Meyer asszonyra is. De nem érdemes. Az Alkonyat-sorozat nem a nulltérben lebegve befolyásolja a vámpírokról alkotott képünket, ehhez kell az, hogy ennyien olvassák és szeressék. És most kezdjek el hisztizni azért, mert valami nekem nem tetszik, ami sokaknak igen?

Felesleges. Egy dolog miatt haragszom csak a jelenségre: hogy teremtenek egy olyan skatulyát, amibe berántanak saját maguknál jobb műveket is. Ezeket aztán az Alkonyat-rajongók elolvassák, és nem fog nekik tetszeni, mert mást vártak, mások, akik szerethették volna, az előítéletek miatt kézbe sem fogják venni. De hát, ilyen az élet, majd levonul ez a divat is.2

Kedves amatőr írók! Csak azért, mert olyan könnyű és népszerű most vámpírosat írni, még nem muszáj! Ha egy novellában kiderül, hogy vámpírok szerepelnek benne, már görcsbe rándul a gyomrom, hogy megint tökéletes és tökéletesen idegesítő karakterek fognak ellejteni a képernyőmön. A szomorú az, hogy legtöbbször igazam van. Hagyjuk már békén szerencsétlen vérszívót, hadd jusson egy kis levegőhöz!

Mármint… nem mintha szüksége lenne rá…

Kedves vámpírellenes hangoskodók! A tanácsom ugyanez nektek is: ezután a felhívás után én is befogom a témáról, mert a sok ellenhápogással csak tovább tartjátok életben a témát. Nyugi. Az, hogy most már létezik a vámpírnak ilyen olvasata is, nem veszi el tőletek azt a képet, ami nektek kedves. Nem tör be a fejetekbe, és változtatja meg a gondolkodásmódotokat.3 Különben is, a mitológiai lényeket csak egy módon lehet igazán legyőzni.

Ha elfelejtjük őket.

1Geek vagyok, nekem ez volt az első találkozásom a “szépfiú tragikus vámpír” karakterével.
2Akkor mondjuk nehezen tűrtőztetem magam, amikor Neil Gaimant nem olvasnak az Alkonyat miatt. Neil Gaimant olvasni kell.
3Apropó, fejekbe való betörés…