Munkát

Általános

Kritika: A Hobbit

Előre szólok, én megkajáltam.

Csupa szélsőséges véleményt hallottam csak a Babó filmadaptációjáról, egyesek “Top10 2012” listáin jelent meg, mások számára fizikai fájdalmat okozott a film – nem az új technológia, a minőség. És hiába tudtam már a moziban, mi az, ami miatt joggal fordul sokak hüvelykujja lefelé véleménynyilvánításkor, én bizony megettem az egészet. Habzsoltam a törpök dalát, a trollokat, Gollamot, mindent. Elejétől a végéig.

Elejétől a végéig? Hát…

Az első tíz perc például szemrebbenés nélkül levágható, sőt, le is kellene vágni. Cuki, ahogy képre pontosan köt rá a Gyűrűk Ura nyitányára, de ÖregBilbó narrációja nem csak szükségtelen, a továbbiakban árt a narratívának. Tudjuk, kik a törpök, honnan jöttek, mi a céljuk, így nem osztuzunk Bilbó meglepetésében és megrökönyödésében, mikor megjelennek. Nem hat újdonságként, hogy hova tartanak, és a kézzel rajzolt térkép suta rajza nem a “Várjunk csak… az egy sárkány?”, hanem az “Aha, aha, nézd, Szmaug” reakciót váltja ki belőlünk. Csak a törpök túlzónak ható elmondására támaszkodva Bilbóéval együtt mozogna a képzeletünk, és nem hagyna nyugodni, mire képes egy ilyen bestia. Így viszont, hiába végzett nagy pusztítást, láttuk, tudjuk, mire képes. Amit pedig ismerünk, soha nem olyan ijesztő, mint az, ami ismeretlen.

Az elpuskázott lehetőségtől eltekintve a törpök bemutatása hatásos, mozgalmas, vidám, és a derék harcosok még dalolnak is! Hatalmas piros pont, ahogy a dalokat integrálták a filmbe. Az énekmondás mint történelem, mint példabeszéd, vagy csak mint puszta szórakozás, hatalmas szerepet játszik a középföldi kultúrában (Beren és Lúthien, valaki?), és egy ilyen kalandosabb, könnyedebb műben pedig sokkal kevésbé lóg ki, mint anno a világrengető eposzból tették volna – az előzetesben is hallható törpdalba minden alkalommal beleborzongok, annyira szép.

Miután a csapat útnak indul, beköszönt a kitérők évszaka. (Én például elgondolkozom, hogy 13 harcos, egy majdnem-tolvaj, és egy mágus, ki figyel a partiegyensúlyra – de bocsánat, nem akarom, hogy behallatsszon a kockacsörgés, folytassuk.) Előbb egy flashback Thorin múltbéli cselekedeit és az aktuális film főellenségét mutatja be (feleslegessé téve a kezdeti narráció egy újabb vetületét), majd két mondatnyi átvezetéssel Barna Radagast, varázsló, baljóslatú jeleket fedez fel erdejében – ami rendben is van, többé kevésbé idetartozó eseményekről van szó (és Sebestyén, a sün sokáig meg fog maradni emlékeimben), de így, egymásra borogatva elsősorban az esik le, hogy fél órát eltöltöttünk, a fősztori pedig nem haladt sehova.

A bemutatott főork csapatai hirtelen elkezdik üldözni a szereplőket, akik Völgyzugolyba menekülnek, és megismerkednek a holdrúnák, a világ leghaszontalanabb titkosírásának titkával (gratulálok, törpök, az évente egyszer olvasható szöveghez). Ez a látogatás a könyvben írd és mondd két és fél oldal alatt megvan, itt viszont dúsítva van egy adag Galadriellel, csipetnyi Szarumánnal, és sok vontatott tanácskozással. Újabb húsz perc, és a fősztori – bizony – nem haladt sehová.

Völgyzugoly után beindulnak az események, koboldokkal, meneküléssel, csatajelenettel, óriási sasokkal, és a film csúcspontjával, a találós kérdések párbajával (amiről a legkritikusabbak sem mondhatnak rosszat, kifogástalan jelenet, Andy Serkis még mindig nagyon érzi Gollamot). Tudom, hogy egyeseknek túl kevés, túl későn, de igen finom falatok ezek. A film többrendbeli tudathasadása persze ezekben a pillanatokban is nyilvánvaló: a gyermekmese, amiben a herésállú koboldkirály hasfelmetszése zajlik, hiába van komikusra megjátszva, nem biztos, hogy mindent a helyén kezel.

Ebbe a tudathasadásba bukik bele sokaknál a film, és – ismétlem – értem, miért. A hobbit nem eposz, nem tud egy második Gyűrűk Ura lenni, de más forrásokból származó töltelékkel megpróbálták azzá tenni. Sok szálon köt át a Középföldén zajló nagyobb eseményekhez, amik mellett a Szmaug elleni küldetés eltörpül. Ha! Eltörpül! Haaa!
Ne kerülgessük a forró kását: Bilbó nézőpontja úgy általában túl keveset szerepel. Mint azt már mondtam, az elején nem azonosulunk vele, mert többet tudunk nála, onnantól pedig túl kevésszer van középpontban – van, hogy jelen sincs szegény. A Gollammal közös jelenetek megérik a várakozást, és a végén az is szép, ahogy Bilbó Thorin segítségére siet, befejezve a filmben befutott kis karakterívét, elnyerve a törpök megbecsülését. Ez mind jó, csak kevés. Kár, mert Martin Freeman alakítása hajszálpontos babófigura. Freemannek különös tehetsége van a váratlan helyzetbe kerülő mindennapi figura hiteles megformálásához, ebben a filmben sem okoz csalódást.

David Wenzel illusztrációja

Ha ennyit rizsáztam arról, hogy mi a hiba a filmben1, akkor miért tetszett? Megvallom töredelmesen, ezek végső soron mind olyan hibák, amik nem zavarnak. A szíve a helyén van ennek a filmnek. A készítők szeretik ezt a világot, szeretik ezt a történetet, és tudják, hogy többet valószínűleg nem fognak ilyet csinálni, így mindent bele akarnak zsúfolni, amit tudnak. Látszanak a toldozás-foldozás nyomai, és felteszem, nem mindenkit köt le ugyanannyira a gyermeki kalandozás és a fontoskodó tanácskozás, a komikus jelenetek és az erőszakos csaták. De én pont ebbe a kategóriába tartozom. Gyermekkorom olvasmánya a könyv (mint az a cikkből is kiderülhetett, még A babó címen), de a gyermekkorom (hüp) elmúlt már. Ezzel a könyvvel nőttem fel, de már felnőttem. Megvan a fejemben mind a két nézőpont, a lelkes, tágra nyílt szemű, és a komolykodva bólogató. Pont így képzelem a film készítőit is: nem törődtek vele, hogy túl sok embert rekesztenek ki, maguknak, és a hozzájuk hasonlóknak készítették a filmet. Az így figyelmen kívül hagyott nézőknek teljesen jogos reakciója, hogy lehúzzák a filmet. De én…

Om nom nom.

1és még folytathatnám, nem beszéltem a repetitív szerkezetről és deus ex Gandalfról, a különleges effektek hibáiról (sajnáltam, hogy pont az utolsó képkockában kilógótt a greenscreen ló – póni? – lába) és a kőóriások csatájáról, atyám, a kőóriások elképesztően felesleges csatájáról, vitathatatlan, hogy benne van a könyvben, és még szép mitologikus magyarázata is a viharnak, de u-nal-mas

Reklámok

Egy hét – tizenegy hónap, mi az nekünk, avagy pappara-rappam kettő

Általános

Jó filmek, amik jók, és ezért ajánlom őket! Mert jók!

Két plusz egy filmet ígértem, és ezúttal a ráadással kezdünk: A bőr, amelyben élek volt tavaly az a filmélmény, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem.  Sajnos nehéz róla úgy írni, hogy a sztori legapróbb részletének ismerete is csak csökkenteni tudja a hatást, így egy nagyon erős ajánlás kíséretében idemásolom a Szán facebook-oldalra kitett minikritikámat, többet tényleg nem merek mondani.

„Az év egyik legjobb és legnyomasztóbb filmje. Nagyon tetszett, de utána egy darabig nem tudtam őszintén fellélegezni. Ne számítsunk könnyed kacajjal teli két órára a moziban. De azért nézzük meg, mert tényleg igen jó.”

Most, hogy  a szégyentelen önpromóciót letudtuk, beszéljünk a két filmről, amivel picit részletesebben foglalkozunk ma: az első a Drive, a második pedig a Tintin kalandjai.

Nem fogok a Drive-ról teljes elemzést kanyarítani, mert tényleg csak ajánlónak szánom e sorokat, de a film amellett, hogy igen látványosan összerakott harc- illetve autósüldözésekkel rendelkezik, egy pillanatra sem feledkezik meg ezek helyéről. Ezen jelenetek egyike sem öncélú, mindegyik eszköz a történet elmondásában, egy karakter megismerésében, a hangulat közvetítésében. Úgy egyáltalán, nincsenek felesleges dolgok a filmben, egy képkocka, egy mondat nem sok, amit minőségi romlás nélkül ki tudnék vágni belőle.

Ismerjük a negatív tér fogalmát? Röviden: akkor beszélünk negatív térről, amikor egy festményen 1 azt vizsgáljuk, ami “nincs ott” – a lefestetlenül hagyott fehér vásznat, például. Egy kompozícióban nem csak kiemelheti azt, amire a befogadó figyelmének kell irányulnia, hanem át is veheti a főszerepet, alkalmasint megkavarva a befogadói elvárásokat. 2 Hogy miért a kitérő? Nos, ez az a film, ahol azt éreztem, hogy itt a beszélgetések nem csak sokatmondó szünetekkel vannak megtűzdelve, hanem a rendező a beszélgetés negatív terét festi épp. Borzalmasan fellengzősen hangzik, elismerem, de ez nem teszi kevésbé igazzá.3

Mindemellett elgondolkodtat. Arról, hogy az ember viselkedése függetleníthető-e a természetétől. Hősök és gonoszok megítélésről, és a kettejük közt húzódó vékony határvonalról. Szeretetről, kötődésről, és amit ezért fizet az ember. Lelkiállapottól függően sokmindenről, ahogy az igazán jó filmek szokták.

A Tintin kalandjai sok tekintetben ellenpontja a másik alkotásnak. Míg az nyugodt, és nem sieti el a dolgokat, a Tintinnél a felvezetés után folyamatosan pörög a tempó.  Legyen szó a kincsvadászok közti versenyfutásról, a gonoszok üldözéséről vagy épp az előlük való menekülésről, hajón, repülőn, motoron vagy gyalog, nincs egy pillanatnyi megállás sem. A kavalkádot öröm nézni, az animáció gyönyörű, moziélményként szó szerint lélegzetelállító, amit ha nem is teljes erővel, egy kisebbfajta gőzhengert még simán lepipálva közvetit egy jobb felbontású otthoni képernyő. Külön kiemelném a kalóz-flashback jelenetet, ami csekély tíz perc alatt rendreutasítja Sparrow kapitány klandjainak összes részét. Nagyobb, színesebb, szagosabb de főleg kreatívabb, mint azok voltak.

A kreativitás a film egészére jellemző, a történet magával ragadó, humoros, és kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyozza a tempót, sosem válik túl sokká, ami a képernyőn zajlik. A sok ellentét mellett ez közös a Tintinben és a Drive-ban: mindkettő elképesztően feszes film. Ebben az esetben ez nem is okozott nagy meglepetést, hiszen a szakma legjobbjai dolgoztak rajta: rendezte Steven Spielberg, írta Steven Moffat és Edgar Wright, áll a stáblistán – ezek közül nekem egy név is elég lenne, hogy  önkéntelen kacaj törjön ki belőlem. Ha pedig a színészgárdát is hozzáveszem, a mo-cap veterán Andy Serkis Haddockjával az élen fejenként legalább egy örömkönnyet csalnak ki belőlem.4

A fenti filmek bármelyikét teljes szívvel ajánlom. Mivel mondanivalójukban, hangulatukban, magatartásukban alapvetően különböznek, három különböző estére – hacsak nem a “tudathasadásos néző, aki kattra tud teljes lelkiállapotot váltani” a filmest témája.

1Szigorúan véve bármilyen képzőművészeti alkotáson.
2Remek illúziók alapulnak ezen.
3És Ryan Gosling alakításáról nem véletlenül áradozik mindenki. Így érzelemmel megtölteni egy első ránézésre üres arcot  – le a kalappal. Érthetetlen számomra, miért nem kapott még oscarjelölést sem.
4Az, hogy az előbb nem emeltem ki őket, nem jelenti azt, hogy a Drive színészei ne nyújtanának mind emlékezetes alakítást – Albert Brooks gonosza rendhagyó szerep a színésztől, és magasan megugorja a lécet, a többiekről pedig elég talán a nevüket elmondanom, és már az garancia a minőségre – Ron Perlman, Carey Mulligan, Bryan Cranston, Carey Mulligan, Carey Mulligan, illetve Carey Mulligan.

Pappara-rappam-pamm (1.)

Általános

Új év, új filmek, új bejegyzések, új örömök, új bánatok… Mivel logikus tehát ezt a múlt hibáitól mentes esztendőt kezdeni? Visszatekintéssel!

Ahhoz sajnos közel sem járok eleget moziba, hogy egy „az év 10 legjobbja/legrosszabbja” cikket őszintén megírhassak, de volt egy film, ami az utóbbi sorban biztosan előkelő helyet kapott volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy a teljes felhozatalt vizsgálva nem ez volt a legrosszabb, de azt minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy nem tudtok olyat mutatni, amiről ilyen valódi, mélyről jövő dühvel jöttem volna ki. De ne aggódjatok, vidámabb és minőségibb vizekre fogunk legközelebb utazni azzal a (két1) filmmel, ami szerintem tavaly a legjobban sikerült. Nem húzom tovább, hogy mit találtam a legaljának, szerintem kitaláltátok: a vámpíros film az.

Mostanság már nem is tudom, mi a divat, szeretni a Twilightot, vagy cikizni inkább, de egyre több forrás utal az utóbbira. Sokáig gondolkodtam, hogy tudok-e egyáltalán újat mondani a témával kapcsolatban, vagy csak ismételném a magam és mások véleményét. Aztán leesett a tantusz: vannak dolgok, amiket nem lehet túl sokszor elmondani.

De kezdjük egy picit könnyedebben a dolgokat! Fejtörő: vajon hány kezemre van szükségem, hogy a film kezdetétől leszámoljam a másodperceket, amíg Taylor Lautner, foglalkozása vérfarkas, leveszi a pólóját?2 Látjátok, máris kacajjal indul az este…. kínos, hogy a szerzői szándék szerint ez egy feszült, drámai pillanat. És ez a tendencia végig megmarad – rég kuncogtam ennyit akár direktben vígjátéknak szánt filmeken.

A moziban persze leginkább hang nélkül, csak teli szájjal vigyorogva illik reagálni akár a nászút jeleneteire3, akár arra, ahogy Kristen Stewart, hogy születendő gyermeke szükségleteit kielégítse, vért iszik – szívószállal, papírpohárból. Szégyellem is, hogy volt jelenet, ahol nem tudtam magamba fojtani a kacajt. Taylor Lautner, aki még mindig szereti az immár házas és terhes Kristen Stewartot, nem ért egyet a falkavezérével, aki szerint a leghelyesebb lépés az volna, ha a pokolmagzatot egy finom chiantival tálalnák, lehetőleg már az aznapi vacsorán. Ami ezután következik, azt szavakkal nem tudom teljes mértékben visszaadni – tudniillik nem csak arról van szó, ami történik, inkább arról, ahogy.

A falka farkas képében tanácsot tart, ahol egyszerre acsarognak harcra készen, és vitatkoznak telepatikusan. Amit ebből én, a néző, érzékelek, az annyi, hogy egy adag rajzfilm a torkát köszörüli, amíg tinédzserek torzított hangalámondással percekig ostobaságokat kiabálnak. A leghülyébb mondatokat is a lehető legőszintébben ordítják, én meg csak azt várom, mikor döntik végre el a kérdést azzal, hogy ki tudja Paudits Bélát ügyesebben utánozni. Persze tudom, hogy akármennyire is próbálkozom most, a helyzet komikumát a maga teljességében csak a jelenet megtekintése tudja közvetíteni.

...how cute.

És ezzel sarkalatos ponthoz érkeztünk. Mert a felszínen ez a film mintapéldája az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriának. De azt, amit a film a nézőinek sugall, nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. És nem az itt már tárgyalt dolog miatt sírok, különben is, megígértem, hogy nem fogok miatta panaszkodni. És tudjátok mit? Nem is érdekel. Csillogjanak, legyenek félmeztelenek és rosszul animáltak, szívük joga. Nem érdekel. Kitalált dolgokról mostantól másképp gondolkodnak az emberek, és még csak nem is tartom valószínűnek, hogy ez a változás végleges. Püff neki. Az az alattomos manipuláció, ami az „Alkonyat”-könyveket és -filmeket átitatja, már egészen más tészta.

A főszereplők párkapcsolatának furcsaságairól talán könyvet lehetne írni, de én próbálom rövidre fogni. Bella az egész életét teljes mértékben felteszi arra, amilyen nőszerepet ez a sorozat ideálként közvetít. Mert milyen legyen a nő? Például ne tudjon a férfi nélkül élni. És ez nem szófordulat: amikor a második részben Edward eltűnik, női főszereplőnk egész addig gyakorlatilag katatón állapotba zuhan, amíg nem talál magának másvalakit, akire rácsimpaszkodhat. Önálló, erős személyiség? Kinek kell az? Milyen legyen még a nő? Készüljön feleségnek, és semmi másnak. Addig pedig, ha lehet, csak semmi szex és vérszívás4! De ha az esküvő megvan, akkor lehet vámpírnak lenni, mert a házasság, kérem szépen, örökké tart. De mielőtt vámpír lesz a nőből, még folyamatosan el kell viselnie, hogy a férfi fenyegetést jelent a számára. A nászéjszaka után, mikor Bella kék-zöld foltokkal ébred, az „igen, bántottál, de tudom, hogy szeretsz, nem fogod megint megtenni” gondolattal győzködi újdonsült férjecskéjét, hogy ne legyen bűntudata. Családon belüli erőszak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy Igaz Szerelem? (Komolyan mondom, ez a jelenet félelmetes volt a lelki sérült Bellát figyelve.)

De amiről ez a film mégiscsak szól, az az, hogy a nő legyen terhes. Ha a feleségszerep – három kötetnyi vágyakozás után – megvan, lehet anyának lenni! És kérem, hiába veszélyes a születendő gyermek az anyára, abortuszról szó sem lehet, mert…. ja, mert az Rossz. És tudjátok mit, nem is lenne baj, hogy egy film állást foglal egy sokakat megosztó kérdésben. Csakhogy ez itt nem állásfoglalás, hanem propaganda. Az a betűs szó egyszer sem hangzik el a két óra alatt, de cserébe több olyan jelenetet is kapunk, ahol valaki magzatnak meri nevezni azt a valamit, ami Bella hasában növekszik – és azonnal kijavítják: az nem magzat, hanem kisbaba. Azt pedig, hogy már az anyaméhben lehet telepatikus kapcsolatot létesíteni a kis lurkóval, nem is kell említenem, hiszen magától értetődő, nemdebár?

És persze meg is születik a gyerek, és az anya bele is hal, és erről a jelenetről csak annyit mondok, „vámpírfogas császármetszés”, illetve talán még hozzáfűzném a „mi a fenét gondolt a rendező, hogy ezt így” gondolatot is. Az animált arcú ijesztő kisgyerek pedig már egynaposan olyan szexi, hogy az egyetlen távolról is pozitív karakter, mindenki kedvenc vérfarkasa azonnal beleszeret. Egy csecsemőbe. Ennyit a pozitív jelzőről, azt hiszem. De várjunk csak ha ő fogja gondját viselni a gyereknek, akkor a frissen vámpír Bellának milyen női szerep marad az utolsó filmre? Megtudjuk, hogy milyen bombajó szendvicset tud készíteni?

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, túlkomolykodom a dolgot, és Okoska törpködöm feleslegesen5. A manipuláció és a propaganda súlyos szavak. Hisz ezek csak könyvek és filmek! De azt nem tagadhatja senki, hogy mekkora kulturális hatása van egy-egy népszerű műnek. Az ifjú Werther és a Szomorú vasárnap áldozatokat szedtek, Barney Stinson kacsintva öltönybe bújtatja a követőit, az Alkonyat megtanítja a fiatal lányoknak, hol is van a helyük. És míg az előbbi hatások csak melléktermékei a művek kulturális hullámverésének, ez itt teljesen szándékos. És nem véletlenül említettem fiatal lányokat: ennek a sorozatnak a célközönsége pont a legbefolyásolhatóbb korban van. Nem azért, mert „fiatalok, és tinédzserek is, sőt még csak nem is felnőttek, hát ezért biztosan buták, én mondom”, semmi pejoratív felhangot nincs szándékomban ezzel közvetíteni. De tizenvalahány éves korban biztosan eljön az ember életében az a pillanat, amikor a szüleit már nem mindentudó bálványként látja, és a tőlük kapott értékeket kiegészíteni vagy helyettesíteni kezdi a saját értékeivel, amiket ugyan honnan is szerez? Barátoktól, tanároktól, és igen, könyvekből és filmekből.

Úgyhogy tényleg nem tudom, mit mondjak erről a filmről. Egyszerre szórakoztam és dühöngtem a moziban, de egyiket sem akkor, amikor a készítők szerették volna. De ha véletlenül meg is akarjátok nézni, és még adják, az első negyven percet nyugodtan kihagyhatjátok, ha nem szeretnétek egy teljes esküvői vacsorát végigülni úgy, hogy még csak enni sem kaptok. Igaz, hogy akkor lemaradtok Kristen Stewart arcáról, amiből nem derül ki, az oltár elé siet, vagy a vécé irányába, mert nagyon kínozza már az a székrekedés.

Tudjátok mit? Kivételesen nem mondok frappáns egymondatos összefoglalót. Okosak vagytok, és ez alapján eldöntitek, hogy érdekel-e a dolog, jó? De a surranópályás agymosásra aztán odafigyelni!

1 (plusz egy)
2 Három, de csak mert a törtszámok és a kéztőcsontok nehezen vegyülnek.
3Külön bőröndkipakoló-lábborotváló montázs, giccses vámpírfürdőzés a holdfényben, és minden tevékenységek legromantikusabbja, egy bohó sakkjátszma. Ah, a szerelem.
4értsd: metaforikus szex
5 Na, ha azt a filmet láttam volna, nem biztos, hogy ezt a cikket olvasgatnátok.

Rövid verzió: lopás és moslék.

Általános

Eragon explorer 1.0

Kritika: Eragon (2006)

Azt itt, itt és itt már leírtam, hogy a könyvek tartalmilag mennyire támaszkodnak más, nagy sikert elért történetekre. Eh, minek finomkodunk: hogy hogyan lopta össze lépésről lépésre a sztoriját a szerző. Jó szerzetes lett volna Christopher Paolini, bár ők a másolást legalább alázattal csinálják. De persze csak az irigység beszél belőlem: ha lenne pofám leírni az „én vagyok az apád” fordulatot, nem éljeneznének érte. Sőt, egyenesen kiröhögnének, ha kétszer is eljátszanám. Két egymást követő kötet csúcspontjaként. Ugyanazzal a karakterrel. Bah.

Egy dolgot azért a könyvek javára írok: A Gyűrűk Ura nem volt a lekoppintott nagy nevek között. Oké, mind Tolkien köpönyegéből bújtunk elő, törpök, elfek, átnevezett orkok1, de a kötelező varázskardok színkódolva vannak, ami Luke Skywalkert hamarabb juttatja eszembe, mint Zsákos Frodót. No, ez nagy problémát jelenthetett, mert a film mást sem csinál, csak Peter Jacksonékat próbálja másolni. És az eredmény borzasztó.

Emlékszünk azokra a dolgokra, amiket pozitívumként hoztam fel a könyveknél? Megmondjam, mennyit tart meg belőle a film? Pont annyit. Semmi. Nulla. Zéró. Sőt, van, ahol direkt szembemegy az eredetiben felállított szabályokkal. A mágia – példának okáért – Alagaësiában a nehezen elsajátítható elf nyelven folyik. A varázslatokat gondosan meg kell szerkeszteni: ha kétértelmű lesz egy szöveg, vagy bármilyen apró hibát vét a megalkotója, balul ütnek ki a dolgok. Eragon egyik könyvbeli áldásáról kiderül, hogy – egy helytelen rag miatt – olyan átok, amire nem is gondolt a kimondásakor. Természetes tehát, hogy a filmben egyetlen szóval bonyolult hatásokat tud létrehozni, és még csak ki sem fárad közben. A producerek kínosan ügyeltek, nehogy megtartsanak bármit, ami a film mellett szólhatna. Ha már szart csinálunk, gyondolom, ne végezzünk félmunkát.

És nem csak adaptációként bukik az egész, hanem saját jogon, önálló filmként nézve is. Bevezető nincs, Eragon családi viszonyaival vagy tisztában vagyunk, vagy egy szót sem értünk az első húsz percből. Persze mindegy is, mert a rohamosztagosok katonák felgyújtják a bácsikája farmját, őt pedig megölik, és nem esik róla szó többé. Cserébe a filmnek van nagyjából négy vége. Nem viccelek, mikor pont kezdenénk örülni, hogy ennyi volt, kapunk még egy jelenetet, ami ugyanolyan értékű lezárás, mint az első volt. Aztán még egyet. És még egyet. Aztán már nem hisszük el, hogy tényleg vége van, és a valóság képeire kezdünk gyanakodni – ugyan honnan fog előbukkanni a ficsúr és a rajzfilmsárkány, hogy még egyszer elbúcsúzzanak.

Igen, pont ilyen arcot vágtam én is

A nemlétező nyitány és a rákosan túlburjánzó befejezés között pedig az igazán rossz filmek állatorvosi lova vergődik. Ez is azon paradox filmek közé tartozik, amikben túl sok a történet, de nem történik semmi. A készítők olyan dolgokról, mint tempó, átmenet, információadagolás, még csak nem is hallottak. A nyitónarráció után hosszú ideig semmi nem történik, emberek lézengenek a képernyőn, Eragon böködi a kék tojását2, ezután kapunk egy kis háttérinfót egy dialógban, majd nem történik semmi, a sárkány egy jelenet alatt gyermekből felnőtt lesz, aminek köszönhetően kapunk még egy adag háttérinfót, és így tovább és így tovább. A jelenetekben nincs feszültség, a főszereplő jelleme nemlétező, a forgatókönyv nevetséges.

Az első mondatok a narráció után. A Császár ül a trónján, és komoly arccal közli az alattvalóival: „I suffer without my stone. Do not prolong my suffering.” Csak így, kezdésnek. Jaj, anyám. Minden tiszteletem John Malkoviché, le a kalappal, hogy röhögés nélkül tudja játszani Palpatinorix császárt. A másik húzónév, Jeremy Irons pedig pontosan tudja, milyen minőségű filmben van: látszik rajta, hogy minden túljátszott sorát kiélvezi. Na, legalább valaki jól érzi magát a film  közben. A többiek vagy azonnal felejthető, vagy egyenesen kacagtató alakítást nyújtanak.

Technikai fronton is nulla minden, a különleges effektusok már akkor sem voltak meggyőzőek, mikor a film megjelent, a harcjelenetek ostobán vannak koreografálva, rendezve és megvágva, egyes helyszínek és beállítások pedig kockára pontosan lettek átemelve a már említett forrásokból. A teljes kreatív csőd olyan dühítő, hogy legfeljebb két dolgot tudok csinálni ezzel a filmmel: messziről elkerülni, vagy ha az orrom elé kerül, mélyről jövő kacajjal kiröhögni.3

Volt bőr az arcukon rendesen.

 

 

 

1Eragon rajongók, természetesen igazatok van, a harmadik kötetben betekintést nyertünk az Urgal kultúrába, és kiderült, nem egyszerűen átnevezett ork társadalomról van szó. Megkövetlek benneteket. A helyes megnevezés: átnevezett klingon ork.

2Ez sokkal kevésbé obszcén jelenség, mint ahogy hangzik, ígérem. 

3Ebben segíthet néhány cimbora, vagy ez.

M. Night is büszke lenne

Általános

1Jeffery Deaver neve ismerősen csenghet a magyar olvasónak. Ez a kilencedik magyarul megjelent könyve, és egyik művéből Csontember címen film is készült Denzel Washington és Angelina Jolie főszereplésével. Láthatjuk tehát, hogy befutott íróval van dolgunk, akinek az a dolga, hogy új könyveiben mindig rátegyen egy lapáttal az eddigiekre, hűséges olvasóit is meglepve.

Azt hiszem, ezúttal elvetette a sulykot.

Bár nem olvastam eddigi könyveit, abban azért biztos vagyok, hogy van egy határ, ami után az embert csak idegesíti, hogy amit olvas, az húsz oldalon belül úgysem lesz igaz. Mit húsz, ahogy közeledünk a végkifejlet felé, a fordulat/fejezet mutató kiakad és felrobban, annyi trükkel szembesülünk. De kezdjük az elején.

A két főhősünk egy tolószékes2 kriminológus – Lincoln Rhyme – és munkatársa/szeretője, Amelia Sachs. Egy sorozatgyilkost üldöznek, aki bűvésztrükkök halálos verzióival végzi ki az áldozatait. Az ötlet tetszetős, és nem olyan elcsépelt, mint mondjuk a milliószor lerágott sakkgyilkosságok. Miután az elkövetőről kiderül, hogy bűvész, bevonnak egy Kara nevű bűvészhölgyet is a nyomozásba, akinek első dolga, hogy előadást tartson a félrevezetés fontosságáról. És ezzel elérkeztünk a könyv kulcsszavához. Mert a sorozatgyilkos (aki nem csak zseniális bűvész, szabadulóművész, hasbeszélő, zárfeltörő, átváltozóművész, és illuzionista, hanem bűnügyi lángelme is3), bármit csinál, már három lépéssel előre gondolkodik. Mindig félrevezet, és ha azt hisszük – a nyomozókkal együtt – hogy lelepleztük, akkor kiderül, hogy ezzel is számolt. Persze, miért ne? És amikor valamilyen hihetetlennek tűnő dolgot visz véghez, Kara vállat von, és azt mondja: „A bűvészek ilyen és ilyan ága ezt könnyen meg tudja csinálni.” Hja, kérem, ha ez így megy, nem is értem, Supermant miért nem győzték még le a kriptonitbűvészek! Vagy olyan águk nincs?

Talán nem zavarna a dolog, ha a könyv nagyon jól lenne megírva, de a legjobb indulattal is csak közepesnek nevezhető az író stílusa. Nézzük meg mondjuk meg ezt a bekezdést:

„- Hát persze, hogy nem! – sziszegte az anyja igazán dühösen. – Miket nem gondolsz. (Ez az incidens tökéletesen jól jellemezte a nőt: célozgatni persze szabad, de volt egy nagyon éles határvonal – amit véletlenszerűen húzott meg –, amelyet átlépve egyszerre bárki ellenségévé vált, még akkor is, ha az illető a saját vére.)”

Hé, Jeffery, pszt, figyelj, ott zárójelben véletlenül bennhagytad a jegyzeteidet a végő szövegben, szólj már a szerkesztőknek! Persze, megesik bárkivel—hogy szándékosan ez a szöveg? Oké… Komolyan, ahelyett, hogy érzékeltetné, hogy milyen a nő, leírja zárójelben, hogy ezzel a mondattal milyen hatást szeretett volna elérni. Amatőr írásokat kevesebbért is koncolnak fel élesszemű kritikusok, csak halkan jegyezném meg.

A másik nagy problémám a kiadással van. Nem lehet nagyon szépíteni, gyorsan kieresztett, trehány munka. Azon meg sem lepődöm, hogy a borítón formalakkal van a cím és a Pulcinella-maszk nyomva, csak hogy többe kerülhessen a könyv. Az sem akkora baj, hogy egy oldal egymás után kétszer kerül be a könyvbe – emberi mulasztás,van ilyen. Na de amikor a dőlt betűs belső monológok némelyike csak úgy, ok nélkül mégsincs dőlt betűvel szedve, amikor egy teljesen szokványos fél oldal ehelyett igenis kurzív, amikor kérdő mondatok végén felkiáltó- és kijelentőjeleket találok, és ezek nem elszórtan, néha-néha esnek meg, az zavar, megakaszt, és morcos leszek tőle. Ha ők sem törődnek a könyvvel, miért várják el, hogy engem érdekeljen?

Sokaknak biztos tetszik a könyv, egy napozós lazsálás alatt biztos el lehet fogyasztani, túl nagy kárt nem okoz. De én sajna nem tudok túllépni azon, hogy milyen a kiadás, és hogy van megírva a sztori. Mi az utolsó húsz oldalon egyébként jobban felidegesített mint bármi más a könyvvel kapcsolatban. Ó, hogy ő gonosz? MICSODA FORDULAT! Ja, hogy mégsem? MICSODA FORDULAT. Illetve mégis? MICSODA FORDULAT… Vagy talán! MICSODA FOR– ó, menj a francba, Jeffery, komolyan.

Alexandra kiadó, 2008

1Ez az írás pár éve született, de végül nem jelent meg, el is feledkeztem róla pár nappal ezelőttig. Picit átfésültem, de maradhattak benne olyan dolgok, amik mára érvényüket vesztették – gondolok itt főképp a kiadással kapcsolatos problémáimra. Nem húztam ki a kétséges részeket, de ha rámcáfolnátok, nyugodtan tegyétek meg kommentben.
2Stephen Hawkingra gondoljunk, ne Roosevelt elnökre: a fickó egy ujját tudja mozdítani.
3És kőfaragó és balett-táncos, gondolom.

A lovagok, akik azt mondják: “Bazmeg”

Általános

(A címet pofátlanul innen loptam.)

No, kérem, itthon is elkezdtek a trónok harcolni – de legalábbis mocorogni, hogy harcállásba kászálódjanak. Megvártam a részletesebb gondolatokkal a premiert, de közben persze rájöttem, hogy van pár észrevételem, ami már a második résszel is számol. Igyekszem spoilermentesen írni.

Na jó, az elején gyorsan hadd szögezzek le valamit a cliffhangerrel kapcsolatban azok számára, akik nem olvasták a regényt. Az, hogy a kamera eltakarásával fejeződik be a rész, nem azt jelenti, hogy zuhanás közben jön egy tündérunikornis, és megmenti szereplőnket. Ő ott a földdel találkozik. Leesett. Le van esve. Remélem, ezzel nem lőttem le semmilyen poént. Martin bácsi így operál.

Egyébiránt mókás: a nyolcszáz oldalas regényt ugye tíz részben prezentálják. Megnéztem oldalszámra, hogy hol vannak az epizódhatárok –  első rész: 85. oldal, második rész: 165. oldal. Ügyes, ügyes. Martin szerkesztésmódjára jellemző egyébként, hogy mindegyik fejezet, de tényleg, mindegyik átkozott fejezet cliffhangerrel ér véget, így könnyű lesz fenntartani az érdeklődést.

Sarah Connor! Megint nem? Damn...

Kérdésem van, új nézők: sikerült befogadni, hogy ki kicsoda? Hogy ki milyen kapcsolatban áll a többiekkel? Bónuszpontért: hogy kit hogy hívnak? Ez trükkös, mert vannak fontos karakterek (Theon Greyjoy, akit mellőznék, ha nem szólalna meg, és el sem hiszem, de Cersei, a királynő maga), akiknek nemes egyszerűséggel nem hangzik el a neve. Értem én, hogy nem lehet mindent egyszerre lenyomni a néző torkán, de a királynőt azért tán csak kiemelhettük volna a tömegből? Mikor a második rész végén egy szereplő felállt, és közölt valami nagyon fontosat,  amire a főszereplők hevesen bólogattak, én is bólogattam, persze. De közben egy dolog járt a fejemben: hát te ki a vér vagy? Nem tudom, az újakat viszi-e el annyira az események sodra, hogy egy-egy ilyen névtelen senki ne tűnjön fel, de később muszáj lesz őket megnevezni.

Apropó, az események sodra. Szintén más lesz a véleményem,  mint a friss húsnak, de nekem picit elsietettnek tűnt néhány dolog. Épp, hogy csak egy hajszállal. Persze, nyolcvan oldal alatt van szépen idő elidőzni a három (sőt, a regényben csak két) helyszínen, barangolni, gondolkodni. Nyugi van. Itt pedig hatvan perc alatt el kell érni oda, ahova el kell érni, nincs mese. Ilyesmi egyébként a rémfarkasok szereplése is. A könyvben amint megtalálják őket, szerves részei lesznek a gyerekek életének. Itt? Hát, van rájuk tett megjegyzés („de gyorsan nőnek”), és ott üldögélnek a háttérben néhány jelenetben, de ha csak annyit elmondanak pluszban, hogy a farkasok hasonlóan viselkednek, mint a gazdájuk, ls milyen szoros kötődés alakult ki közöttük, már boldogabb vagyok. Persze cserébe viszont kapunk hatvan olyan percet, amiben minden kép mond valamit, ha csak a környezetet hivatott bemutatni, akkor is. Valaé-valaé, ná ne?

Conan! Háromból semmi? Mi van velem?

El sem hiszem, hogy ennyit tudok sírni egy sorozatról, ami ezeket a szőrszálhasogatásokat leszámítva lenyűgözően jó. A főcím a maga megelevenedő térképével és tökéletes hangulatalapozó zenéjével olyan erős, olyan aprólékos, hogy a netre felkerült verziót újra- és újranézem, mert csak. A színészek mindent beleadnak, a világ pedig csodaszép, és másodszorra (meg majd harmadszorra, negyedszerre, huszadszorra) már bátran lehet elkalandozni egy-egy eddig elsikkadt díszletet, jelmezt, vagy akár arcrezdülést felfedezni és ízlelgetni. Ahogy Jaime kimondja: „The things I do for love”, külön oktatni lehetne.

Meg ezenkívül úgy nagyjából mindent, amit ezzel a sorozattal véghezvittek a készítők. Ennyi rajongás, elhivatottság, és az eredetivel szemben mutatott alázattényleg minden elismerét megérdemel. És hogy még mi lesz itt…

A képek a http://gameofthrones.hbo.hu-ról származnak

Step in time

Általános

Micsoda? Te nem láttad a Mary Poppinst?
– Olvastam, és…
– Az nem ugyanaz! Chim-chimeney, meg a többi dal! Feed the birds sincs meg?
– Mondom, hogy csak olvas…
– Julie Andrews! Hallod, azonnal nézd meg, just a spoonful of sugar, mindenképp pótolnod kell!

Pótoltam hát.

És természetesen minden pozitív kritikát megérdemel – egyfilm ritkán lesz klasszikus anélkül, hogy jó ne volna. Képi világában, zeneileg, Dick van Dyke gyönyörűségesen pocsék akcentusában1, minden téren kiemelkedő. Ez persze olyan információ, aminek ti valószínűleg jóval hamarabb birtokába kerültetek, mint én. Nem is húzom vele az időt, amiről beszélni szeretnék, az a film hangulata és felépítése.

Mint az a bevezetőből is kiderülhetett, én a könyvek irányából közelítek a témához. Sőt, még csak nem is a Csudálatos Mary első (három) megérkezése-majd-távozása él legélénkebben a fejemben, hanem a negyedikként és hetedikként megjelent, kiegészítő történetek. Mivel nyolc köteten át nem lehetett eljátszani, hogy Mary vissza-visszajön, ezek már olyan történetek, amik mind azelőtt játszódnak, hogy Poppins kisasszony végleg otthagyta volna a Cseresznyefa utcát.

Mondjátok a szemembe: durván paranoiás vagyok azért, mert nyugtalanság fog el a Mary Poppins-könyvek olvasásakor? Tényleg szóljatok, ha csak én vagyok így ezzel, de valahogy ha feltűnik a nevelőnő, olyan érzésem van, mintha folyamatosan egy borotvaélen egyensúlyozna a gyerekekkel együtt, és a móka-kacagás bármikor átbillenhetne egy eleven rémálomba. És mégis, paradox módon, ha igazán jóleső, felszabadító mesét kellene ajánlanom, ezek biztos a listán lennének. Talán ez az a kettősség, ami miatt újra és újra elolvastam a meséket a gyerekek árnyékaival, megelevenedő történetekkel, a holdbéli emberrel, és Orionnal, aki kapott egy új csillagot az övére.

A filmben pedig az a legjobb, hogy másmilyen ugyan, de pont ugyanilyen. Zavaros? Az a jó, illik Maryhez. A film első fele felszabadult örömzenélés, megelevenedő bútorok, játékos rendrakás, élőszereplős rajzfilmbetét, mi szem-szájnak ingere. (Csak hogy a már méltatott minőséghez visszatérjünk egy pillanatra: azt a szót, hogy supercalifragilistic-expialidocious le tudom írni, fejből, anélkül, hogy utána kellene néznem, pontosan hogy is volt. Ez a film tud valamit.) Valahol egy órával a kezdés után a készítők azonban észbekaphattak, hogy a filmeknek azért szokott történetük is lenni, bármilyen jó is lenne antológiát rendezni, ez nem az, valamit tenni kell. És lőn az általam bármilyen médiumban valaha látott legdurvább hangulatváltás.

Oi! What ov me? I hopes you come back soon!

A Feed the birds című dal úgy torokszorító, hogy valójában semmi olyan nem történik benne, ami sírásra adna okot, ezt követően a gyerekek Londoni utazása nyomasztóból szürreális lidércnyomásba csap át, és ez a sötét hangulat hiába enyhül, a fil boldog végkifejletével sem távozik teljesen. Banks papa úgy kapja vissza elvesztett állását, hogy a bankigazgató halálra röhögi magát, a gyerekek boldogságának az az ára, hogy Marynek búcsúszó nélkül távoznia kell, és a megpendített romantikus szál Berttel, a kéményseprővel (nagyon helyesen!) sehová sem vezet. Nem tipikus Hollywood, valljuk be.

Gyerekfejjel vagy lepergett volna rólam egy ilyen cezúra, vagy sokkos állapotba kerülök a középső résztől, már sosem tudjuk meg. Akárhogy is lett volna, annak örülök, így, valamivel tudatosabb befogadóként, hogy nem csak egy tingli-tangil-nyihihi2 adaptációt készítettek a könyvekből3. Tökéletesen átörökítik a hangulati kettősséget, bár más szerkesztésmóddal: az eleje és a közepe tézisként és antitézisként feszül egymásnak, hogy a cselekmény harmadik felvonása a könyvhöz hasonló keserédes szintézisben búcsúztassa a nézőt. Igaza volt mindenkinek, aki ajánlotta. Tényleg kötelező darab.

– Na, látod, igazam volt.
– Mhm.
– És mondd, szerinted ez jobb, vagy A muzsika hangja? Julie Andrews mindkettőben annyira jót alakít, sosem tudom eldönteni!
– …
– NEM LÁTTAD A MUZSIKA HANGJÁT
– …basszus.

1Saját bevallása szerint egy ír fickótól tanulta az ízig-vérig angol munkásosztálybeli cockney akcentust. Öröm hallgatni, amit művel.
2Ez, kérem, terminológia
3Mondanom sem kell, ugye, hogy azokat is ajánlom? Jó.