Nyolc Általános

Általános

elementary_325Ajánló: Elementary

Nem jó az időzítése a sorozatnak. Illetve pont hogy de, csak elkésett: a ‘10-es évek nagy Sherlock-mániájának terepét a többi versenyző már évek óta futja, igen jó minőségben. A közhangulat sodra jócskán a víz alá húzza a későn jövő versenyzőt, és nehezen fog magának megbecsülést kívívni, hiába telitalálat esetleg a koncepció. Ööö– valami valami lovaglás valami.

Nem újdonság egyébként sem Amerika, sem egy női Watson, de nem a változtatás puszta ténye teszi gyanússá Lucy Liut és New Yorkot a néző szemében. Inkább, hogy mögötte az “ez a sorozat nem az a sorozat, pf, ugyan dehogy” izzadságszagát gyanítja. Szegény AmerHolmes próbálna szabadulni “testvére” árnyékából, de igazából esélye sincs: a brit sorozat a leglenyűgözőbb, legzseniálisabb, [tetszőleges egyéb szuperlatívusz], az amerikai pedig – nem.

Ez már az első rész megtekintése után nyilvánvaló, a továbbiakban pedig felesleges összevetnem a kettőt, mert rendre az amerikai maradna alul. Pontról pontra ugyanazt az idegesítő eredményt kapnánk: az Elementary, a Sherlock jobb. A torz perspektíva miatt torzulna a véleményem, lehúzós cikk kerekedne a dologból. Ach, könnyebb dolgom lenne, ha saját jogon gyenge lenne az új adaptáció, már előre dörgöltem a markom, hogy legyalulom a fenébe, erre meg… Pf.

Hagyjuk a nagyszerű elődöt, csak összezavar. Hogy teljesít hazai pályán Miller és Liu? A Mentalisták, Doktorcsontok, Helyszínelőkök tengeréből ki tud-e tűnni? A válasz egy csillagozott igen. Igen, mert nem használnak benne sci-fibe illő baromságokat számítógépes analízis címén. Igen, mert a főszereplők közötti kapcsolat érdekes és dinamikus, a hozzáírt karakterek pedig jól egészítik ki a meglévő alapanyagot. Igen, mert Johnny Lee Miller jó színész és kész. Igen, mert adott esetben van olyan csavaros a sztori, hogy nem látom húsz percre előre a teljes forgatókönyvet (azért volt itt is kiszámíthatóság, de nem olyan vészesen).

A csillag a válaszra viszont kell, mert mindezt megcsinálhatták volna Bubba, a szupernyomozó néven is, és egy fikarcnyit nem kellene módosítaniuk. Sherlock Holmes puszta húzónév, más egyebet nem nyújt. Jó a sorozat, de nincs benne igazi újdonság – a különc detektív formuláját jól hozza, sőt, jobban, mint a többiek, de ennyi az egész. Jól megcsinált detektíves sorozat, amivel kevésbé időpazarlás elütni az időt, mint a miriádnyi alternatíva egyikével. Itthon az egyik csatorna adja, az, amelyik nem a másik (képben vagyok), Sherlock és Watson néven, lehet kipróbálni, az évad (félévad) utolsó részét pedig előre is ajánlom, az kiugróan jó volt. Ha az összes rész ilyen minőséget hozott volna, a BBC felköthetné a gatyáját.

frankencreature
Ráadás kitérő, avagy kicsiavilág.

Benedict Cumberbatch játssza az angol-angol Sherlockot, míg Johnny Lee Miller alakítja az amerikai-angol Holmest. Ők ketten civilben ismerik egymást, jóbarátok, és dolgoztak már közösen. Hogy min? A Londoni Nemzeti Színház nagysikerű darabjában, a Danny Boyle-rendezte Frankensteinben játszották a címszereplőt, és annak teremtményét – dobpergés – felváltva. Ugyanazt a karaktert, ugyanazokat a karaktereket. HOPÁÁÁÁÁ

Kitérő (és ajánló) vége.

Reklámok

Munkát

Általános

Kritika: A Hobbit

Előre szólok, én megkajáltam.

Csupa szélsőséges véleményt hallottam csak a Babó filmadaptációjáról, egyesek “Top10 2012” listáin jelent meg, mások számára fizikai fájdalmat okozott a film – nem az új technológia, a minőség. És hiába tudtam már a moziban, mi az, ami miatt joggal fordul sokak hüvelykujja lefelé véleménynyilvánításkor, én bizony megettem az egészet. Habzsoltam a törpök dalát, a trollokat, Gollamot, mindent. Elejétől a végéig.

Elejétől a végéig? Hát…

Az első tíz perc például szemrebbenés nélkül levágható, sőt, le is kellene vágni. Cuki, ahogy képre pontosan köt rá a Gyűrűk Ura nyitányára, de ÖregBilbó narrációja nem csak szükségtelen, a továbbiakban árt a narratívának. Tudjuk, kik a törpök, honnan jöttek, mi a céljuk, így nem osztuzunk Bilbó meglepetésében és megrökönyödésében, mikor megjelennek. Nem hat újdonságként, hogy hova tartanak, és a kézzel rajzolt térkép suta rajza nem a “Várjunk csak… az egy sárkány?”, hanem az “Aha, aha, nézd, Szmaug” reakciót váltja ki belőlünk. Csak a törpök túlzónak ható elmondására támaszkodva Bilbóéval együtt mozogna a képzeletünk, és nem hagyna nyugodni, mire képes egy ilyen bestia. Így viszont, hiába végzett nagy pusztítást, láttuk, tudjuk, mire képes. Amit pedig ismerünk, soha nem olyan ijesztő, mint az, ami ismeretlen.

Az elpuskázott lehetőségtől eltekintve a törpök bemutatása hatásos, mozgalmas, vidám, és a derék harcosok még dalolnak is! Hatalmas piros pont, ahogy a dalokat integrálták a filmbe. Az énekmondás mint történelem, mint példabeszéd, vagy csak mint puszta szórakozás, hatalmas szerepet játszik a középföldi kultúrában (Beren és Lúthien, valaki?), és egy ilyen kalandosabb, könnyedebb műben pedig sokkal kevésbé lóg ki, mint anno a világrengető eposzból tették volna – az előzetesben is hallható törpdalba minden alkalommal beleborzongok, annyira szép.

Miután a csapat útnak indul, beköszönt a kitérők évszaka. (Én például elgondolkozom, hogy 13 harcos, egy majdnem-tolvaj, és egy mágus, ki figyel a partiegyensúlyra – de bocsánat, nem akarom, hogy behallatsszon a kockacsörgés, folytassuk.) Előbb egy flashback Thorin múltbéli cselekedeit és az aktuális film főellenségét mutatja be (feleslegessé téve a kezdeti narráció egy újabb vetületét), majd két mondatnyi átvezetéssel Barna Radagast, varázsló, baljóslatú jeleket fedez fel erdejében – ami rendben is van, többé kevésbé idetartozó eseményekről van szó (és Sebestyén, a sün sokáig meg fog maradni emlékeimben), de így, egymásra borogatva elsősorban az esik le, hogy fél órát eltöltöttünk, a fősztori pedig nem haladt sehova.

A bemutatott főork csapatai hirtelen elkezdik üldözni a szereplőket, akik Völgyzugolyba menekülnek, és megismerkednek a holdrúnák, a világ leghaszontalanabb titkosírásának titkával (gratulálok, törpök, az évente egyszer olvasható szöveghez). Ez a látogatás a könyvben írd és mondd két és fél oldal alatt megvan, itt viszont dúsítva van egy adag Galadriellel, csipetnyi Szarumánnal, és sok vontatott tanácskozással. Újabb húsz perc, és a fősztori – bizony – nem haladt sehová.

Völgyzugoly után beindulnak az események, koboldokkal, meneküléssel, csatajelenettel, óriási sasokkal, és a film csúcspontjával, a találós kérdések párbajával (amiről a legkritikusabbak sem mondhatnak rosszat, kifogástalan jelenet, Andy Serkis még mindig nagyon érzi Gollamot). Tudom, hogy egyeseknek túl kevés, túl későn, de igen finom falatok ezek. A film többrendbeli tudathasadása persze ezekben a pillanatokban is nyilvánvaló: a gyermekmese, amiben a herésállú koboldkirály hasfelmetszése zajlik, hiába van komikusra megjátszva, nem biztos, hogy mindent a helyén kezel.

Ebbe a tudathasadásba bukik bele sokaknál a film, és – ismétlem – értem, miért. A hobbit nem eposz, nem tud egy második Gyűrűk Ura lenni, de más forrásokból származó töltelékkel megpróbálták azzá tenni. Sok szálon köt át a Középföldén zajló nagyobb eseményekhez, amik mellett a Szmaug elleni küldetés eltörpül. Ha! Eltörpül! Haaa!
Ne kerülgessük a forró kását: Bilbó nézőpontja úgy általában túl keveset szerepel. Mint azt már mondtam, az elején nem azonosulunk vele, mert többet tudunk nála, onnantól pedig túl kevésszer van középpontban – van, hogy jelen sincs szegény. A Gollammal közös jelenetek megérik a várakozást, és a végén az is szép, ahogy Bilbó Thorin segítségére siet, befejezve a filmben befutott kis karakterívét, elnyerve a törpök megbecsülését. Ez mind jó, csak kevés. Kár, mert Martin Freeman alakítása hajszálpontos babófigura. Freemannek különös tehetsége van a váratlan helyzetbe kerülő mindennapi figura hiteles megformálásához, ebben a filmben sem okoz csalódást.

David Wenzel illusztrációja

Ha ennyit rizsáztam arról, hogy mi a hiba a filmben1, akkor miért tetszett? Megvallom töredelmesen, ezek végső soron mind olyan hibák, amik nem zavarnak. A szíve a helyén van ennek a filmnek. A készítők szeretik ezt a világot, szeretik ezt a történetet, és tudják, hogy többet valószínűleg nem fognak ilyet csinálni, így mindent bele akarnak zsúfolni, amit tudnak. Látszanak a toldozás-foldozás nyomai, és felteszem, nem mindenkit köt le ugyanannyira a gyermeki kalandozás és a fontoskodó tanácskozás, a komikus jelenetek és az erőszakos csaták. De én pont ebbe a kategóriába tartozom. Gyermekkorom olvasmánya a könyv (mint az a cikkből is kiderülhetett, még A babó címen), de a gyermekkorom (hüp) elmúlt már. Ezzel a könyvvel nőttem fel, de már felnőttem. Megvan a fejemben mind a két nézőpont, a lelkes, tágra nyílt szemű, és a komolykodva bólogató. Pont így képzelem a film készítőit is: nem törődtek vele, hogy túl sok embert rekesztenek ki, maguknak, és a hozzájuk hasonlóknak készítették a filmet. Az így figyelmen kívül hagyott nézőknek teljesen jogos reakciója, hogy lehúzzák a filmet. De én…

Om nom nom.

1és még folytathatnám, nem beszéltem a repetitív szerkezetről és deus ex Gandalfról, a különleges effektek hibáiról (sajnáltam, hogy pont az utolsó képkockában kilógótt a greenscreen ló – póni? – lába) és a kőóriások csatájáról, atyám, a kőóriások elképesztően felesleges csatájáról, vitathatatlan, hogy benne van a könyvben, és még szép mitologikus magyarázata is a viharnak, de u-nal-mas

Egy hét – tizenegy hónap, mi az nekünk, avagy pappara-rappam kettő

Általános

Jó filmek, amik jók, és ezért ajánlom őket! Mert jók!

Két plusz egy filmet ígértem, és ezúttal a ráadással kezdünk: A bőr, amelyben élek volt tavaly az a filmélmény, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem.  Sajnos nehéz róla úgy írni, hogy a sztori legapróbb részletének ismerete is csak csökkenteni tudja a hatást, így egy nagyon erős ajánlás kíséretében idemásolom a Szán facebook-oldalra kitett minikritikámat, többet tényleg nem merek mondani.

„Az év egyik legjobb és legnyomasztóbb filmje. Nagyon tetszett, de utána egy darabig nem tudtam őszintén fellélegezni. Ne számítsunk könnyed kacajjal teli két órára a moziban. De azért nézzük meg, mert tényleg igen jó.”

Most, hogy  a szégyentelen önpromóciót letudtuk, beszéljünk a két filmről, amivel picit részletesebben foglalkozunk ma: az első a Drive, a második pedig a Tintin kalandjai.

Nem fogok a Drive-ról teljes elemzést kanyarítani, mert tényleg csak ajánlónak szánom e sorokat, de a film amellett, hogy igen látványosan összerakott harc- illetve autósüldözésekkel rendelkezik, egy pillanatra sem feledkezik meg ezek helyéről. Ezen jelenetek egyike sem öncélú, mindegyik eszköz a történet elmondásában, egy karakter megismerésében, a hangulat közvetítésében. Úgy egyáltalán, nincsenek felesleges dolgok a filmben, egy képkocka, egy mondat nem sok, amit minőségi romlás nélkül ki tudnék vágni belőle.

Ismerjük a negatív tér fogalmát? Röviden: akkor beszélünk negatív térről, amikor egy festményen 1 azt vizsgáljuk, ami “nincs ott” – a lefestetlenül hagyott fehér vásznat, például. Egy kompozícióban nem csak kiemelheti azt, amire a befogadó figyelmének kell irányulnia, hanem át is veheti a főszerepet, alkalmasint megkavarva a befogadói elvárásokat. 2 Hogy miért a kitérő? Nos, ez az a film, ahol azt éreztem, hogy itt a beszélgetések nem csak sokatmondó szünetekkel vannak megtűzdelve, hanem a rendező a beszélgetés negatív terét festi épp. Borzalmasan fellengzősen hangzik, elismerem, de ez nem teszi kevésbé igazzá.3

Mindemellett elgondolkodtat. Arról, hogy az ember viselkedése függetleníthető-e a természetétől. Hősök és gonoszok megítélésről, és a kettejük közt húzódó vékony határvonalról. Szeretetről, kötődésről, és amit ezért fizet az ember. Lelkiállapottól függően sokmindenről, ahogy az igazán jó filmek szokták.

A Tintin kalandjai sok tekintetben ellenpontja a másik alkotásnak. Míg az nyugodt, és nem sieti el a dolgokat, a Tintinnél a felvezetés után folyamatosan pörög a tempó.  Legyen szó a kincsvadászok közti versenyfutásról, a gonoszok üldözéséről vagy épp az előlük való menekülésről, hajón, repülőn, motoron vagy gyalog, nincs egy pillanatnyi megállás sem. A kavalkádot öröm nézni, az animáció gyönyörű, moziélményként szó szerint lélegzetelállító, amit ha nem is teljes erővel, egy kisebbfajta gőzhengert még simán lepipálva közvetit egy jobb felbontású otthoni képernyő. Külön kiemelném a kalóz-flashback jelenetet, ami csekély tíz perc alatt rendreutasítja Sparrow kapitány klandjainak összes részét. Nagyobb, színesebb, szagosabb de főleg kreatívabb, mint azok voltak.

A kreativitás a film egészére jellemző, a történet magával ragadó, humoros, és kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyozza a tempót, sosem válik túl sokká, ami a képernyőn zajlik. A sok ellentét mellett ez közös a Tintinben és a Drive-ban: mindkettő elképesztően feszes film. Ebben az esetben ez nem is okozott nagy meglepetést, hiszen a szakma legjobbjai dolgoztak rajta: rendezte Steven Spielberg, írta Steven Moffat és Edgar Wright, áll a stáblistán – ezek közül nekem egy név is elég lenne, hogy  önkéntelen kacaj törjön ki belőlem. Ha pedig a színészgárdát is hozzáveszem, a mo-cap veterán Andy Serkis Haddockjával az élen fejenként legalább egy örömkönnyet csalnak ki belőlem.4

A fenti filmek bármelyikét teljes szívvel ajánlom. Mivel mondanivalójukban, hangulatukban, magatartásukban alapvetően különböznek, három különböző estére – hacsak nem a “tudathasadásos néző, aki kattra tud teljes lelkiállapotot váltani” a filmest témája.

1Szigorúan véve bármilyen képzőművészeti alkotáson.
2Remek illúziók alapulnak ezen.
3És Ryan Gosling alakításáról nem véletlenül áradozik mindenki. Így érzelemmel megtölteni egy első ránézésre üres arcot  – le a kalappal. Érthetetlen számomra, miért nem kapott még oscarjelölést sem.
4Az, hogy az előbb nem emeltem ki őket, nem jelenti azt, hogy a Drive színészei ne nyújtanának mind emlékezetes alakítást – Albert Brooks gonosza rendhagyó szerep a színésztől, és magasan megugorja a lécet, a többiekről pedig elég talán a nevüket elmondanom, és már az garancia a minőségre – Ron Perlman, Carey Mulligan, Bryan Cranston, Carey Mulligan, Carey Mulligan, illetve Carey Mulligan.

Pappara-rappam-pamm (1.)

Általános

Új év, új filmek, új bejegyzések, új örömök, új bánatok… Mivel logikus tehát ezt a múlt hibáitól mentes esztendőt kezdeni? Visszatekintéssel!

Ahhoz sajnos közel sem járok eleget moziba, hogy egy „az év 10 legjobbja/legrosszabbja” cikket őszintén megírhassak, de volt egy film, ami az utóbbi sorban biztosan előkelő helyet kapott volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy a teljes felhozatalt vizsgálva nem ez volt a legrosszabb, de azt minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy nem tudtok olyat mutatni, amiről ilyen valódi, mélyről jövő dühvel jöttem volna ki. De ne aggódjatok, vidámabb és minőségibb vizekre fogunk legközelebb utazni azzal a (két1) filmmel, ami szerintem tavaly a legjobban sikerült. Nem húzom tovább, hogy mit találtam a legaljának, szerintem kitaláltátok: a vámpíros film az.

Mostanság már nem is tudom, mi a divat, szeretni a Twilightot, vagy cikizni inkább, de egyre több forrás utal az utóbbira. Sokáig gondolkodtam, hogy tudok-e egyáltalán újat mondani a témával kapcsolatban, vagy csak ismételném a magam és mások véleményét. Aztán leesett a tantusz: vannak dolgok, amiket nem lehet túl sokszor elmondani.

De kezdjük egy picit könnyedebben a dolgokat! Fejtörő: vajon hány kezemre van szükségem, hogy a film kezdetétől leszámoljam a másodperceket, amíg Taylor Lautner, foglalkozása vérfarkas, leveszi a pólóját?2 Látjátok, máris kacajjal indul az este…. kínos, hogy a szerzői szándék szerint ez egy feszült, drámai pillanat. És ez a tendencia végig megmarad – rég kuncogtam ennyit akár direktben vígjátéknak szánt filmeken.

A moziban persze leginkább hang nélkül, csak teli szájjal vigyorogva illik reagálni akár a nászút jeleneteire3, akár arra, ahogy Kristen Stewart, hogy születendő gyermeke szükségleteit kielégítse, vért iszik – szívószállal, papírpohárból. Szégyellem is, hogy volt jelenet, ahol nem tudtam magamba fojtani a kacajt. Taylor Lautner, aki még mindig szereti az immár házas és terhes Kristen Stewartot, nem ért egyet a falkavezérével, aki szerint a leghelyesebb lépés az volna, ha a pokolmagzatot egy finom chiantival tálalnák, lehetőleg már az aznapi vacsorán. Ami ezután következik, azt szavakkal nem tudom teljes mértékben visszaadni – tudniillik nem csak arról van szó, ami történik, inkább arról, ahogy.

A falka farkas képében tanácsot tart, ahol egyszerre acsarognak harcra készen, és vitatkoznak telepatikusan. Amit ebből én, a néző, érzékelek, az annyi, hogy egy adag rajzfilm a torkát köszörüli, amíg tinédzserek torzított hangalámondással percekig ostobaságokat kiabálnak. A leghülyébb mondatokat is a lehető legőszintébben ordítják, én meg csak azt várom, mikor döntik végre el a kérdést azzal, hogy ki tudja Paudits Bélát ügyesebben utánozni. Persze tudom, hogy akármennyire is próbálkozom most, a helyzet komikumát a maga teljességében csak a jelenet megtekintése tudja közvetíteni.

...how cute.

És ezzel sarkalatos ponthoz érkeztünk. Mert a felszínen ez a film mintapéldája az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriának. De azt, amit a film a nézőinek sugall, nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. És nem az itt már tárgyalt dolog miatt sírok, különben is, megígértem, hogy nem fogok miatta panaszkodni. És tudjátok mit? Nem is érdekel. Csillogjanak, legyenek félmeztelenek és rosszul animáltak, szívük joga. Nem érdekel. Kitalált dolgokról mostantól másképp gondolkodnak az emberek, és még csak nem is tartom valószínűnek, hogy ez a változás végleges. Püff neki. Az az alattomos manipuláció, ami az „Alkonyat”-könyveket és -filmeket átitatja, már egészen más tészta.

A főszereplők párkapcsolatának furcsaságairól talán könyvet lehetne írni, de én próbálom rövidre fogni. Bella az egész életét teljes mértékben felteszi arra, amilyen nőszerepet ez a sorozat ideálként közvetít. Mert milyen legyen a nő? Például ne tudjon a férfi nélkül élni. És ez nem szófordulat: amikor a második részben Edward eltűnik, női főszereplőnk egész addig gyakorlatilag katatón állapotba zuhan, amíg nem talál magának másvalakit, akire rácsimpaszkodhat. Önálló, erős személyiség? Kinek kell az? Milyen legyen még a nő? Készüljön feleségnek, és semmi másnak. Addig pedig, ha lehet, csak semmi szex és vérszívás4! De ha az esküvő megvan, akkor lehet vámpírnak lenni, mert a házasság, kérem szépen, örökké tart. De mielőtt vámpír lesz a nőből, még folyamatosan el kell viselnie, hogy a férfi fenyegetést jelent a számára. A nászéjszaka után, mikor Bella kék-zöld foltokkal ébred, az „igen, bántottál, de tudom, hogy szeretsz, nem fogod megint megtenni” gondolattal győzködi újdonsült férjecskéjét, hogy ne legyen bűntudata. Családon belüli erőszak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy Igaz Szerelem? (Komolyan mondom, ez a jelenet félelmetes volt a lelki sérült Bellát figyelve.)

De amiről ez a film mégiscsak szól, az az, hogy a nő legyen terhes. Ha a feleségszerep – három kötetnyi vágyakozás után – megvan, lehet anyának lenni! És kérem, hiába veszélyes a születendő gyermek az anyára, abortuszról szó sem lehet, mert…. ja, mert az Rossz. És tudjátok mit, nem is lenne baj, hogy egy film állást foglal egy sokakat megosztó kérdésben. Csakhogy ez itt nem állásfoglalás, hanem propaganda. Az a betűs szó egyszer sem hangzik el a két óra alatt, de cserébe több olyan jelenetet is kapunk, ahol valaki magzatnak meri nevezni azt a valamit, ami Bella hasában növekszik – és azonnal kijavítják: az nem magzat, hanem kisbaba. Azt pedig, hogy már az anyaméhben lehet telepatikus kapcsolatot létesíteni a kis lurkóval, nem is kell említenem, hiszen magától értetődő, nemdebár?

És persze meg is születik a gyerek, és az anya bele is hal, és erről a jelenetről csak annyit mondok, „vámpírfogas császármetszés”, illetve talán még hozzáfűzném a „mi a fenét gondolt a rendező, hogy ezt így” gondolatot is. Az animált arcú ijesztő kisgyerek pedig már egynaposan olyan szexi, hogy az egyetlen távolról is pozitív karakter, mindenki kedvenc vérfarkasa azonnal beleszeret. Egy csecsemőbe. Ennyit a pozitív jelzőről, azt hiszem. De várjunk csak ha ő fogja gondját viselni a gyereknek, akkor a frissen vámpír Bellának milyen női szerep marad az utolsó filmre? Megtudjuk, hogy milyen bombajó szendvicset tud készíteni?

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, túlkomolykodom a dolgot, és Okoska törpködöm feleslegesen5. A manipuláció és a propaganda súlyos szavak. Hisz ezek csak könyvek és filmek! De azt nem tagadhatja senki, hogy mekkora kulturális hatása van egy-egy népszerű műnek. Az ifjú Werther és a Szomorú vasárnap áldozatokat szedtek, Barney Stinson kacsintva öltönybe bújtatja a követőit, az Alkonyat megtanítja a fiatal lányoknak, hol is van a helyük. És míg az előbbi hatások csak melléktermékei a művek kulturális hullámverésének, ez itt teljesen szándékos. És nem véletlenül említettem fiatal lányokat: ennek a sorozatnak a célközönsége pont a legbefolyásolhatóbb korban van. Nem azért, mert „fiatalok, és tinédzserek is, sőt még csak nem is felnőttek, hát ezért biztosan buták, én mondom”, semmi pejoratív felhangot nincs szándékomban ezzel közvetíteni. De tizenvalahány éves korban biztosan eljön az ember életében az a pillanat, amikor a szüleit már nem mindentudó bálványként látja, és a tőlük kapott értékeket kiegészíteni vagy helyettesíteni kezdi a saját értékeivel, amiket ugyan honnan is szerez? Barátoktól, tanároktól, és igen, könyvekből és filmekből.

Úgyhogy tényleg nem tudom, mit mondjak erről a filmről. Egyszerre szórakoztam és dühöngtem a moziban, de egyiket sem akkor, amikor a készítők szerették volna. De ha véletlenül meg is akarjátok nézni, és még adják, az első negyven percet nyugodtan kihagyhatjátok, ha nem szeretnétek egy teljes esküvői vacsorát végigülni úgy, hogy még csak enni sem kaptok. Igaz, hogy akkor lemaradtok Kristen Stewart arcáról, amiből nem derül ki, az oltár elé siet, vagy a vécé irányába, mert nagyon kínozza már az a székrekedés.

Tudjátok mit? Kivételesen nem mondok frappáns egymondatos összefoglalót. Okosak vagytok, és ez alapján eldöntitek, hogy érdekel-e a dolog, jó? De a surranópályás agymosásra aztán odafigyelni!

1 (plusz egy)
2 Három, de csak mert a törtszámok és a kéztőcsontok nehezen vegyülnek.
3Külön bőröndkipakoló-lábborotváló montázs, giccses vámpírfürdőzés a holdfényben, és minden tevékenységek legromantikusabbja, egy bohó sakkjátszma. Ah, a szerelem.
4értsd: metaforikus szex
5 Na, ha azt a filmet láttam volna, nem biztos, hogy ezt a cikket olvasgatnátok.

Rövid verzió: lopás és moslék.

Általános

Eragon explorer 1.0

Kritika: Eragon (2006)

Azt itt, itt és itt már leírtam, hogy a könyvek tartalmilag mennyire támaszkodnak más, nagy sikert elért történetekre. Eh, minek finomkodunk: hogy hogyan lopta össze lépésről lépésre a sztoriját a szerző. Jó szerzetes lett volna Christopher Paolini, bár ők a másolást legalább alázattal csinálják. De persze csak az irigység beszél belőlem: ha lenne pofám leírni az „én vagyok az apád” fordulatot, nem éljeneznének érte. Sőt, egyenesen kiröhögnének, ha kétszer is eljátszanám. Két egymást követő kötet csúcspontjaként. Ugyanazzal a karakterrel. Bah.

Egy dolgot azért a könyvek javára írok: A Gyűrűk Ura nem volt a lekoppintott nagy nevek között. Oké, mind Tolkien köpönyegéből bújtunk elő, törpök, elfek, átnevezett orkok1, de a kötelező varázskardok színkódolva vannak, ami Luke Skywalkert hamarabb juttatja eszembe, mint Zsákos Frodót. No, ez nagy problémát jelenthetett, mert a film mást sem csinál, csak Peter Jacksonékat próbálja másolni. És az eredmény borzasztó.

Emlékszünk azokra a dolgokra, amiket pozitívumként hoztam fel a könyveknél? Megmondjam, mennyit tart meg belőle a film? Pont annyit. Semmi. Nulla. Zéró. Sőt, van, ahol direkt szembemegy az eredetiben felállított szabályokkal. A mágia – példának okáért – Alagaësiában a nehezen elsajátítható elf nyelven folyik. A varázslatokat gondosan meg kell szerkeszteni: ha kétértelmű lesz egy szöveg, vagy bármilyen apró hibát vét a megalkotója, balul ütnek ki a dolgok. Eragon egyik könyvbeli áldásáról kiderül, hogy – egy helytelen rag miatt – olyan átok, amire nem is gondolt a kimondásakor. Természetes tehát, hogy a filmben egyetlen szóval bonyolult hatásokat tud létrehozni, és még csak ki sem fárad közben. A producerek kínosan ügyeltek, nehogy megtartsanak bármit, ami a film mellett szólhatna. Ha már szart csinálunk, gyondolom, ne végezzünk félmunkát.

És nem csak adaptációként bukik az egész, hanem saját jogon, önálló filmként nézve is. Bevezető nincs, Eragon családi viszonyaival vagy tisztában vagyunk, vagy egy szót sem értünk az első húsz percből. Persze mindegy is, mert a rohamosztagosok katonák felgyújtják a bácsikája farmját, őt pedig megölik, és nem esik róla szó többé. Cserébe a filmnek van nagyjából négy vége. Nem viccelek, mikor pont kezdenénk örülni, hogy ennyi volt, kapunk még egy jelenetet, ami ugyanolyan értékű lezárás, mint az első volt. Aztán még egyet. És még egyet. Aztán már nem hisszük el, hogy tényleg vége van, és a valóság képeire kezdünk gyanakodni – ugyan honnan fog előbukkanni a ficsúr és a rajzfilmsárkány, hogy még egyszer elbúcsúzzanak.

Igen, pont ilyen arcot vágtam én is

A nemlétező nyitány és a rákosan túlburjánzó befejezés között pedig az igazán rossz filmek állatorvosi lova vergődik. Ez is azon paradox filmek közé tartozik, amikben túl sok a történet, de nem történik semmi. A készítők olyan dolgokról, mint tempó, átmenet, információadagolás, még csak nem is hallottak. A nyitónarráció után hosszú ideig semmi nem történik, emberek lézengenek a képernyőn, Eragon böködi a kék tojását2, ezután kapunk egy kis háttérinfót egy dialógban, majd nem történik semmi, a sárkány egy jelenet alatt gyermekből felnőtt lesz, aminek köszönhetően kapunk még egy adag háttérinfót, és így tovább és így tovább. A jelenetekben nincs feszültség, a főszereplő jelleme nemlétező, a forgatókönyv nevetséges.

Az első mondatok a narráció után. A Császár ül a trónján, és komoly arccal közli az alattvalóival: „I suffer without my stone. Do not prolong my suffering.” Csak így, kezdésnek. Jaj, anyám. Minden tiszteletem John Malkoviché, le a kalappal, hogy röhögés nélkül tudja játszani Palpatinorix császárt. A másik húzónév, Jeremy Irons pedig pontosan tudja, milyen minőségű filmben van: látszik rajta, hogy minden túljátszott sorát kiélvezi. Na, legalább valaki jól érzi magát a film  közben. A többiek vagy azonnal felejthető, vagy egyenesen kacagtató alakítást nyújtanak.

Technikai fronton is nulla minden, a különleges effektusok már akkor sem voltak meggyőzőek, mikor a film megjelent, a harcjelenetek ostobán vannak koreografálva, rendezve és megvágva, egyes helyszínek és beállítások pedig kockára pontosan lettek átemelve a már említett forrásokból. A teljes kreatív csőd olyan dühítő, hogy legfeljebb két dolgot tudok csinálni ezzel a filmmel: messziről elkerülni, vagy ha az orrom elé kerül, mélyről jövő kacajjal kiröhögni.3

Volt bőr az arcukon rendesen.

 

 

 

1Eragon rajongók, természetesen igazatok van, a harmadik kötetben betekintést nyertünk az Urgal kultúrába, és kiderült, nem egyszerűen átnevezett ork társadalomról van szó. Megkövetlek benneteket. A helyes megnevezés: átnevezett klingon ork.

2Ez sokkal kevésbé obszcén jelenség, mint ahogy hangzik, ígérem. 

3Ebben segíthet néhány cimbora, vagy ez.

Kóccal tömve

Általános

A mindenki által szeretett karakterek egy kis céltalan kalandozásra térnek vissza a vászonra. Nincs nagyszabású központi konfliktus, nincs Zelefánt, és ez nem Tigris vagy Malacka meséje, csak néhány fejezet a könyvből, erős nosztalgiaalapú vonzereje van az alkotásnak. Azt tekintve, hogy az ismeretségi körömben több tizen-huszonéves megnézte, csak mert “Micimackóóó!”, ez szépen működik is.1

A mese maga csupán hetven perces, így – hogy kiteljen a másfél óra – a kezdés előtt kapunk egy rövid történetet a Loch Ness eredetéről. Tudniillik Nessie a saját kis pocsolyájában fürdőzött, mikor elűzték, és mikor sehol nem talált új otthont, olyan sokat sírt, hogy lett belőle egy saját tava. A tanulság a mese szerint: nem szégyen, ha sír az ember. A tanulság, amit a gyerekek megjegyeznek: ha eleget sírsz, megkapod, amit akarsz. Szegény előttem ülő szülők arcát nem láttam, de mintha a karfát markoló kezükön szép lassan kifehéredtek volna a bütykök. Lehet, persze, hogy hallucináltam, ahogy a kétségbeesett szitkozódásfoszlányokat is.

De tanulság ide vagy oda: kérem, Magyar Fordítók, csak azért, mert volt nekünk egy Romhányink, nem kell, ismétlem, nem kell mindent rímbe szedni. Főleg akkor, ha nem megy. Ha az írók csak olyan rímeket tudnak összehozni, amiktől talán még L. Miklós művész úr is elszégyellné magát, ideje újragondolni néhány dolgot.

Az eddigi mesék is nyilvánvalóvá tették, hogy egy mesekönyvet olvasunk – emlékezzünk csak vissza, Mackó gyakran utazott két helyszín között úgy, hogy illusztrációból illusztrációba lépett át – és ezt a zseniális vonást ez a film is megtartotta. Sőt, még jobban rá is játszik, mint a korábbiak. Helyenként őszintén le voltam nyűgözve, személy szerint most láttam először olyat, hogy egy szereplő kifusson az oldalra írta szövegre, és amikor egy rövid sorhoz ér, ami épp annyit mond: “sajnos ez a sor túl rövid volt”, lepottyanjon.  A csúcspont pedig, amikor Malacka a képbe behullt betűkből kezd el… no de nem akarom lelőni az összes poént.

Ötletes a végefőcím jelenetsora is, ahol megelevenednek – illetve dehogy, épp ellenkezőleg – a filmben látott kalandok. Csak egy kérdésem volna: Róbert Gida eredeti játékai hogy lehettek a róla szóló mesék által inspirált Disney-franchise plüssállatok? Már várom a következő rajzfilmet Micimackó és az időhurok címmel.

Az  előbb emlegetett hetven perchez képest nekem picit túl sokat daloltak a szereplők. A nyitódaltól konkrétan megijedtem, olyan élesen vágtak bele, a szövegek pedig – bár Nessie-nél jobbak voltak – néha zavaróan eltértek a korábban ismert fordulatoktól. Biztosan van oka a fordításbeli különbségeknek, bár a “csacska bocska blittyeblutty, kóccal viccel”2 sortól azért tikkelni kezdtem, a Rögves pedig nem Rögves, hanem Dógomvan. Csak mondom. Egyébiránt pedig, aki mostanra nem tudja, hogy Füles farka hová tűnt (Kérdezz-Felelek játékosoknak: a megoldás Valakinek a Valamije), az legfeljebb három éves. Ami ebben a helyzetben, valljuk meg őszintén, nincs kizárva.

Az biztos, hogy a régi, klasszikus szinkronhangokat öröm újra hallani – Mikó István Micimackója, Bács Ferenc Tigrise hallatán szépen süllyedünk vissza a gyerekkorba. Vannak persze változások, amik emlékeztetnek arra, hogy szép dolog a merengés, azért nem vagyunk újra kisgyerekek: Bagoly szerepe nem először került Balázs Péterhez, felteszem, a nosztalgiázók már most tudják, számukra ő, vagy Verebes István testesíti meg jobban a bölcselkedő szárnyast. Sinkovits Imre (Mesélő) és Szabó Ottó (Füles) pedig sajnos már nincsenek velünk, és bár nagyon hiányoznak, nem lehet mit tenni, új hangokat kellett találni. Az őket felváltó Papp János és Kárpáti Tibor egyáltalán nem rosszak, de nem velük nőttünk fel.

Van azért, ami egy az egyben a régi: a kézzel rajzolt minden. Igaz, van komputeranimált mézfolyam egy álomjelenetben, de ezen az egy apróságon kívül minden jóféle régivágású technikát használva készült. Gyönyörű a rajzfilm, pusztán a háttereket nézegetve is újra lehet nézni akár többször, minden egyes helyszín egy kész festmény. Már pusztán emiatt érdemes megnézni a filmet.

Remélem, játsszák még a mozik, és lesz is rá időtök. A nyár(utó) legkedvesebb filmje, amit vétek lenne kihagyni.

"Most boldog vagy, Füles?" "...nem."

1 Ez nem kritika, én is pontosan ezért néztem meg. Hát hiszen Micimackó, emberek, Micimackó!
2 Nem tudom, mi volt a pontos sor, de ezzel az erővel akár “zümzü zümüzüzüm züzüzüzüm” is lehetett volna. Kóccal tömve. Kóccal. Tömve. Nem “kóccal viccel”. Brrr. 

Je ne regrette rien

Általános

Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk az Eredet című filmről. „De Rén” – hallom már most – „először is, már írtál ajánlót a filmről, ha pedig értelmezgetni akarnád, nem vagy egy kis késében? Végtére is, hány éve jelent meg? Ezer?” Nos, kedves olvasóim, megnyugodhattok (mind az öten), meg tudom magyarázni, hogy miért most írom meg ezt a cikket.

Csak.

Nem kell pánikba esni, nem fogom az ezerszer lerágott csontot újra végignyalogatni néhány zamatos húscafat reményében. A film utolsó képkockája ugyanis gyakorlatilag lényegtelen, nem az a slusszpoén, hogy valóságban vagyunk-e vagy sem. A lényeg az, hogy DiCaprio hogyan viszonyul a kérdéshez: míg a film elején hajlandó agyonlőni magát annak legkisebb gyanújára is, hogy álmodik, a végén meg sem várja, hogy eldől-e a pörgettyűje. Azon már szívesebben gondolkodom el, hogy ez minek az eredménye, azaz: végrehajtott-e Ellen Page egy Inceptiont DiCaprión? Tessék, lehet vitatkozni (hát könyörgöm, Ariadnénak hívják).

Fókuszváltás: kinek a dalára ébrednek fel az álmokból? És kinek a megformálásáért kapott Marion Cotillard egy Oscart? Móka.

A dal az, amiről valójában beszélni szeretnék. Egyrészt az, hogy a szöveg DiCaprio életére mennyire játszik rá, már önmagában szép, de nem ez a lényeg. Megnéztük a végefőcímet? Az utolsó pillanatig? A legvégén tudniillik felhangzik a dal, és az ébredés pillanata természetesen akkorra van időzítve, mikor maga a vetítés véget ér. Vége a filmnek, vége az álomnak. Lehet ezt is értelmezni – az egész film ezek szerint álom volt? Vagy amit valóságnak gondolunk, az is álom, és Mátrixba csúszunk át? Számomra a mű határát jelöli, és azt szemlélteti, hogy ez a film, sőt, minden film a nézők és készítő

k közös álma, mert nincsen fikció, ha nincs, aki befogadja. Ismétlem, nyitott vagyok az eszmecserére.

De a lényeg számomra az, hogy itt egy film, aminek paratextusa van. Igaz, szigorúan véve minden filmnek van paratextusa, a címe, de ez – ez itt más. A film egészét akár átértelmező utalás egy olyan helyre eldugva, ahol nem szokott már fontos információ szerepelni. Lehet, hogy kisétáltak a nézők, lehet, hogy nem, lehet, hogy poénnak fogják fel, nem baj, ott van, és várja az értelmezést. Újítás? Irodalmi eszköz egy filmben? Zseniális? Igen, így, ebben a sorrendben.

Na jó, de mit akarok ezzel mondani? Talán csak annyit, hogy ez nem csak egy okos film, még annál is okosabb, mint elsőre gondoltuk, és hiába telt el egy év a megjelenése óta, még mindig lehet és érdemes az általa felvetett problémákon órákat átbeszélgetni. És így, ahogy Nolan úr is csinálta, lehet valós Inceptiont végrehajtani egyszerre több millió emberen.