Hova harapok…

Általános

Kezdjük Bram Stokerrel. Mehetnénk régebbre, és megállapíthatnánk, hogy a vámpír nem feltétlenül iszik vért (az életerődet szívja el, és azt nem mindig a vér hordozza), de a modern vámpírképünket Drakula gróf alapozta meg. Ő valamilyen formában mindnekiben ott van: egyeseknek Max Schreck, másoknak Lugosi Béla, nekem Gary Oldman. Egy dolog közös bennük: NEM CSILLOGNAK.

Ajaj.

Ezt a csatát elvesztettem, mielőtt belementem volna. Ezután mondhatok bármit, hogy meggyőzzelek, kedves Olvasó, arról, miért nem igazi vámpír az, amelyik nem hal meg a napfényben, amelyik egész nap sírós-gyomorgörcsös szájjal rója az utcákat, vagy amelyik legnagyobb gondja az, hogy elég lesz-e a hajzselé, vagy bontania kell egy újabb flakont. Ha mostanában vámpírt említ az ember, be kell jelentenie, hogy „de ez igazi vámpír ám, nem csillog, meg ilyenek”. És hiába van igaza, bukta az egészet. Megerősíti a sztereotípiát, azzal, hogy küzd ellene.

Mutogathatnék Anne Rice-ra, a Vampire szerepjátékra,1akár a főbűnös Stephenie Meyer asszonyra is. De nem érdemes. Az Alkonyat-sorozat nem a nulltérben lebegve befolyásolja a vámpírokról alkotott képünket, ehhez kell az, hogy ennyien olvassák és szeressék. És most kezdjek el hisztizni azért, mert valami nekem nem tetszik, ami sokaknak igen?

Felesleges. Egy dolog miatt haragszom csak a jelenségre: hogy teremtenek egy olyan skatulyát, amibe berántanak saját maguknál jobb műveket is. Ezeket aztán az Alkonyat-rajongók elolvassák, és nem fog nekik tetszeni, mert mást vártak, mások, akik szerethették volna, az előítéletek miatt kézbe sem fogják venni. De hát, ilyen az élet, majd levonul ez a divat is.2

Kedves amatőr írók! Csak azért, mert olyan könnyű és népszerű most vámpírosat írni, még nem muszáj! Ha egy novellában kiderül, hogy vámpírok szerepelnek benne, már görcsbe rándul a gyomrom, hogy megint tökéletes és tökéletesen idegesítő karakterek fognak ellejteni a képernyőmön. A szomorú az, hogy legtöbbször igazam van. Hagyjuk már békén szerencsétlen vérszívót, hadd jusson egy kis levegőhöz!

Mármint… nem mintha szüksége lenne rá…

Kedves vámpírellenes hangoskodók! A tanácsom ugyanez nektek is: ezután a felhívás után én is befogom a témáról, mert a sok ellenhápogással csak tovább tartjátok életben a témát. Nyugi. Az, hogy most már létezik a vámpírnak ilyen olvasata is, nem veszi el tőletek azt a képet, ami nektek kedves. Nem tör be a fejetekbe, és változtatja meg a gondolkodásmódotokat.3 Különben is, a mitológiai lényeket csak egy módon lehet igazán legyőzni.

Ha elfelejtjük őket.

1Geek vagyok, nekem ez volt az első találkozásom a “szépfiú tragikus vámpír” karakterével.
2Akkor mondjuk nehezen tűrtőztetem magam, amikor Neil Gaimant nem olvasnak az Alkonyat miatt. Neil Gaimant olvasni kell.
3Apropó, fejekbe való betörés…

Mit ugrál, örüljön, hogy írtam neki, nem?

Általános

Az olvasó lusta, buta és ellenséges.

Igen, én is. Igen, te is.

Hiába van szerzőként ott a fejedben a legjobb történet, amit valaha ember kiötlött. Az olvasó ebből annyit lát, amennyit te megmutatsz, és hiába hiszed, az utalásaidból nem fogja összerakni a kirakósod darabkáit. Mert, mint mondtam, lusta és buta. Nem lehet eléggé alábecsülni.

Nem azt mondom, persze, hogy úgy írj, mintha csak négyévesek olvasnák a művedet. (Különben is, négyéveseknek sok minden hamarabb leesik, mint egy felnőttnek.) Azt mondom csak, hogy az nem elég, ha te érted, miről írsz, nekem is értenem kell.

Hiába írtad meg a legérdekfeszítőbb krimit Agatha Christie óta, ráadásul öt oldalban teljesítve azt, amihez az öreglánynak száz kellett. Az olvasó – mert lusta és ellenséges – ad neked körülbelül három bekezdésnyi időt, hogy lenyűgözd. Ha ez nem történik meg, félredobja, bezárja, leteszi. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos egy mű eleje.

Ha nincs is olyan erős kezdésed, mint „Szólítsatok Ishmaelnek”, vagy „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”, arra legalább ügyelj, hogy helyesírási és fogalmazási hibáktól lepucold azt az első kétszáz szót. Itt olvasónk még az apróbb bakikat sem nézi el, később akár ordas hibákon is átsiklik.

Hiába vetetted papírra a szerelmi történetet, amihez Shakespeare-t csak negatívan lehet hasonlítani, ha a figyelmetlenséged miatt szándékolatlanul suta és vicces dolgok maradtak benne. Semmi nem szívja ki olyan hamar az érzelmeket egy írásból, mint egy rosszkor röhögő olvasó. És ha hagyod, ő bizony rosszkor fog röhögni. Buta és ellenséges, tudniillik. (Igen, addig fogom ismételgetni, amíg idegesítővé nem válik. Fontos.)

Itt a legnehezebb normális tanácsot adni, mert adott helyzetben bármi lehet mókás. Karakterek nevei, oda nem illő gesztusok, akaratlan utalások. A legtöbbször mégis valami kettős értelmű mondat az, ami kacagásra késztet. Ha egy vita hevében egy katona megragadja beosztottja vállát, azt ne úgy írd le, hogy „az ezredes keményen megmarkolta Bobot”. Ha megjelentetsz egy dögös női szereplőt, kétszeresen vigyázz.

És végül: ha megkritizálnak ilyesfajta problémák miatt, ne kezdd el magyarázni, hogy „nem úgy gondoltam”, „olvasd tovább”, „pedig hát az ott direkt van”. Illetve megmagyarázhatod – de azért írd át. Az sose árt, ha világos, és magával ragadó vagy.

Mert okoskodni mindig jó

Általános

Amatőr írók csoportokba gyűlnek az internet különböző szegleteiben, és véleményezik egymás munkáját. Ez ideális felállás, egyszerre olvas és ír az ember, márpedig ezen a téren ez a két dolog szükséges a fejlődéshez.

Én az ilyen portálokat befogadóként szoktam látogatni, mert ha választani kell, szerkesztőnek, és nem írónak tartom magam, akármilyen paradox helyzet az, hogy ezt egy blog írása közben jelentem ki. És hogy tovább erősítsem az önellentmondást, íme, egy cikksorozat, amely az amatőr írói oldalakon szerzett tapasztalatokból próbál meg (hoppá, jön a cím) tanulságokat levonni.