Nyolc Általános

Általános

elementary_325Ajánló: Elementary

Nem jó az időzítése a sorozatnak. Illetve pont hogy de, csak elkésett: a ‘10-es évek nagy Sherlock-mániájának terepét a többi versenyző már évek óta futja, igen jó minőségben. A közhangulat sodra jócskán a víz alá húzza a későn jövő versenyzőt, és nehezen fog magának megbecsülést kívívni, hiába telitalálat esetleg a koncepció. Ööö– valami valami lovaglás valami.

Nem újdonság egyébként sem Amerika, sem egy női Watson, de nem a változtatás puszta ténye teszi gyanússá Lucy Liut és New Yorkot a néző szemében. Inkább, hogy mögötte az “ez a sorozat nem az a sorozat, pf, ugyan dehogy” izzadságszagát gyanítja. Szegény AmerHolmes próbálna szabadulni “testvére” árnyékából, de igazából esélye sincs: a brit sorozat a leglenyűgözőbb, legzseniálisabb, [tetszőleges egyéb szuperlatívusz], az amerikai pedig – nem.

Ez már az első rész megtekintése után nyilvánvaló, a továbbiakban pedig felesleges összevetnem a kettőt, mert rendre az amerikai maradna alul. Pontról pontra ugyanazt az idegesítő eredményt kapnánk: az Elementary, a Sherlock jobb. A torz perspektíva miatt torzulna a véleményem, lehúzós cikk kerekedne a dologból. Ach, könnyebb dolgom lenne, ha saját jogon gyenge lenne az új adaptáció, már előre dörgöltem a markom, hogy legyalulom a fenébe, erre meg… Pf.

Hagyjuk a nagyszerű elődöt, csak összezavar. Hogy teljesít hazai pályán Miller és Liu? A Mentalisták, Doktorcsontok, Helyszínelőkök tengeréből ki tud-e tűnni? A válasz egy csillagozott igen. Igen, mert nem használnak benne sci-fibe illő baromságokat számítógépes analízis címén. Igen, mert a főszereplők közötti kapcsolat érdekes és dinamikus, a hozzáírt karakterek pedig jól egészítik ki a meglévő alapanyagot. Igen, mert Johnny Lee Miller jó színész és kész. Igen, mert adott esetben van olyan csavaros a sztori, hogy nem látom húsz percre előre a teljes forgatókönyvet (azért volt itt is kiszámíthatóság, de nem olyan vészesen).

A csillag a válaszra viszont kell, mert mindezt megcsinálhatták volna Bubba, a szupernyomozó néven is, és egy fikarcnyit nem kellene módosítaniuk. Sherlock Holmes puszta húzónév, más egyebet nem nyújt. Jó a sorozat, de nincs benne igazi újdonság – a különc detektív formuláját jól hozza, sőt, jobban, mint a többiek, de ennyi az egész. Jól megcsinált detektíves sorozat, amivel kevésbé időpazarlás elütni az időt, mint a miriádnyi alternatíva egyikével. Itthon az egyik csatorna adja, az, amelyik nem a másik (képben vagyok), Sherlock és Watson néven, lehet kipróbálni, az évad (félévad) utolsó részét pedig előre is ajánlom, az kiugróan jó volt. Ha az összes rész ilyen minőséget hozott volna, a BBC felköthetné a gatyáját.

frankencreature
Ráadás kitérő, avagy kicsiavilág.

Benedict Cumberbatch játssza az angol-angol Sherlockot, míg Johnny Lee Miller alakítja az amerikai-angol Holmest. Ők ketten civilben ismerik egymást, jóbarátok, és dolgoztak már közösen. Hogy min? A Londoni Nemzeti Színház nagysikerű darabjában, a Danny Boyle-rendezte Frankensteinben játszották a címszereplőt, és annak teremtményét – dobpergés – felváltva. Ugyanazt a karaktert, ugyanazokat a karaktereket. HOPÁÁÁÁÁ

Kitérő (és ajánló) vége.

Reklámok

Dupla Watson Holmesszal

Általános

Sherlock (2010)

Nemrég futottam össze a BBC legújabb minisorozatával, ami nemes egyszerűséggel a „Sherlock” nevet viseli. Új, üdítő perspektíva a detektívről és barátjáról, kalandjaikat a 21. századba helyezve. Három, egyenként másfél órás részével igazából csak egy gond van: az ember többet akar, mégpedig azonnal.

Amikor megtudtam, hogy Steven Moffat – zseniális fickó, érdemes megjegyezni a nevét1 – áll a projekt mögött, hatalmas vigyor ült ki az arcomra. Ha valaki, ő meg tudja csinálni. Sherlock ugyanis ma éppúgy megállja a helyét, mint százharminc évvel ezelőtt. Pipa helyett nikotintapasszal, kémcsövek helyett mikroszkóppal, napló helyett bloggal (sőt, Watson blogja elérhető a valóságban is). Mert hiába csereberéljük a kellékeket, egyvalami nem változik: Holmes, a mindenkinél okosabb különc.

Holmes (Benedict Cumberbatch) és Watson (Martin Freeman)

Benedict Cumberbatch megjelenik, és körüllengi valami megmagyarázhatatlan, a tekintetében látjuk, hogy nem mindennapi ember. Igazából meg sem lepődünk, hogy Watson értetlenkedő kérdésére, miszerint ugyan mit is keres egy koponya a kandallópárkányukon, mély hangján csak annyit felel: ”Egy barátom.”

Ehhez persze kell az értetlenkedő Watson. Martin Freeman specialitása pedig pont az ilyen karakter. Legyen éppen Arthur Dent a „Galaxis útikalauz”-ban, hogyishívják az „Office” angol verziójában (sosem néztem a sorozatot, szerintem borzasztó unalmas), vagy pornódublőr az „Igazából szerelem”-ben, ő a leghétköznapibb figura a színen. Az, hogy ez nem egyenértékű azzal, hogy ő a legunalmasabb figura, sokat elmond a tehetségéről. És igen, az eredeti Watsonhoz hasonlóan ő is Afganisztánban szolgált.

A három epizód forgatókönyve három különböző ember műve, és még a relatíve leggyengébb második rész is jóval felette jár a tévés átlagnak, úgyhogy melegen ajánlom bárkinek. A dialógusok, a rendezés, a zene – uramatyám, az egyszerre lírai és pulzusemelő zene – mind mind elsőrangúak. Azok a pillanatok, amikor belelátunk Sherlock fejébe, külön dicséretet érdemelnek. „Hát persze” – fogunk majd hangosan felkiáltani – „hogy máshogy oldották volna meg?”

De aztán oktassuk ki magunkat lenézően. Elemi, kedves olvasó.

Sherlock Holmes (2009)

Kétség sem férhet hozzá, hogy nekem Moffat sorozata jobban tetszik, mint Guy Ritchie adaptációja. De megvannak ennek is a maga erényei: a steampunkos látványvilág2, a valóban elsőrangú színészek, az, ahogy a a misztikumot keveri a valósággal (nem is tetszett, amikor szépen megmagyaráztak mindent, csak egyvalamit hagytak volna ködösen), a karakterekről alkotott kép.

Ez az utóbbi az, ami miatt a filmről szólnék pár szót. A halálom ugyanis, amikor Watsont egy bugyuta, botladozó mamlaszként ábrázolják, aki valószínűleg segítség nélkül a saját cipőjét sem tudná bekötni. Értem, persze, hogy ő az, akinek Holmes elmagyaráz mindent, és ha butább az olvasónál, mi sem érezzük magunkat olyan ostobának. De kérem, mindennek van határa. Mégiscsak egy katonaorvosról beszélünk, valahogy elboldogult a detektív nélkül is! Watson igenis legyen okos, nem úgy, mint Holmes, legyen józan paraszti esze, egészítse ki a partnerét.

Itt süthetjük el a saját „Holmes és Watson melegek” viccünket egymás kiegészítéséről, aztán olvassunk tovább.

Watsont illetően három példaértékű verziót tudnék felhozni: harmadik helyen Martin Freemant, lásd feljebb, második helyen Wilsont a Dr. House-ból (akit teljes mértékben Holmesról mintáztak, mint az közismert3), és legfőképp Jude Law karakterét ebből a filmből. Ez a Watson ugyanis több, mint egy jól eltalált segéd. Ez a Watson a film igazi főszereplője.

Miért nem lehetett egyből ez a film címe?

Persze, Sherlock az, aki felgöngyölíti a rejtélyt, aki legyőzi a rosszfiút, akinek a neve a plakátokon szerepel. Mindeközben Holmeshoz méltón mindenkivel utálatos, majdnem teljesen elidegeníti a legjobb – az egyetlen – barátját, és arra használja a csodálatos következtető képességét, hogy minél hatékonyabban üssön le embereket. Más dolog különcnek lenni, és más dolog úgy viselkedni, hogy sokszor Lestrade főfelügyelővel közösen behúznék neki egyet.

A legrosszabb az, hogy Holmes egy cseppet sem változik a film során. Nincs karakterfejlődése, a film végén ugyanaz az ember, mint amikor a főcím feltűnt a képernyőn. Igazán veszélybe sem kerül, hogy is kerülhetne, ha mindenki előtt jár három lépéssel. Semmit sem kockáztat, nem tudunk érte izgulni. Na és Watson? Hajaj.

A film kezdetekor a házasságra készülő orvos ott akarja hagyni a nyomozói pályát. Barátjával elválnak útjaik, viszlát, au revoir. Félti feleségét Holmestól, és joggal: a közös vacsora során a nő alig pár percig bírja a detektív társaságát. Watson számára világos, hogy a magánélete nem összeegyeztethető azzal az élettel, amit folytat.

De azért ezt az utolsó ügyet még segít felderíteni. És segít is, nem csak ott van és tehetetlenül téblábol. De az ügy felgöngyölítése közben csúnyán megverik, rálőnek, végül fel is robbantják. Mindezek alatt a kapcsolata a feleségével nemhogy szétszakadna, csak erősebbé válik, és rájön, hogy az asszony igenis képes elviselni ezt az életet. Még mindig lábadozik, mikor kijelenti, hogy nem érdekli, milyen veszélybe került, vagy fog kerülni, kitart Holmes mellett. Számomra a történet legszebb ága ez. Barátságról, a szerelmesek közti kötelékről. Visszatekintve érdekesebb, mint a fősztori maga.

Az amúgy is élvezhető filmből Watson csinál átlag feletti alkotást. Először elvitt a látvány és a sodró lendület, de ő lesz az, aki miatt újra fogom nézni. Remélem, a folytatás is ilyen példaértékű lesz.

Bónusz: Neil Gaiman – Smaragdszín tanulmány (2003)

A végén muszáj megemlítenem röviden egy novellát, amit Sherlock-rajongók nem hagyhatnak ki. Neil Gaimant nem lehet eléggé ajánlani. Említettem már e blog bejegyzéseiben őt, de fogok is vele még foglalkozni. Az ő nevéhez fűződnek a Csillagpor, a Coraline, és a Tükörálarc című filmek, illetve ő alkotta meg a már itthon is egyre népszerűbb Sandman képregényt. De ezekkel most ne törődjünk, olvassuk el ezt az írását.

Holmest ismerőknek a címből nyilvánvaló, hogy a legelső Sherlock-novella átiratáról beszélünk. Anélkül, hogy bármilyen poént lelőnék, ez egy olyan írás, amelyben Holmes találkozik a Lovecraft-féle Nagy Öregekkel. Akár tudjuk, ki az a Cthulhu, akár nem (ami nagy hiba, tessék pótolni), fenomenális szórakozás. Bárkinek bátran ajánlom.4

1Nálunk elég nehéz összefutni a munkáival, mert szinte kizárólag brit körökben működik. Jelenleg a szigetországban alapműveltségnek számító „Doctor Who” vezető írója. Érdemes arra is ránézni.
2Tudjuk, mi az, hogy steampunk? Nem? Hm…
3Nem gúnyolódom, Mr. Teufel!
4Magyarul megtalálható Gaiman “Törékeny holmik” című novelláskötetében, az Agave kiadásában.